Shock!

Nna, már megint mehettem csapkodni a karfát! Tavaly két alkalommal sikerült nagyzenekaros filmzenés koncertet látnom/hallanom, idén konkrétan az egész koncertidényemet egy hasonló rendezvénnyel nyitottam, noha a korábbi élményekhez képest kicsit mégis más volt, hiszen az első Harry Potter film vetítése közben teljes nagyzenekar (kórussal) szolgáltatta a filmzenét.

Azt a filmzenét, amit John Williams jegyzett, a saját száz százalékig felismerhető és karakteres stílusában. Hozzáteszem: csupán az első három Harry Potter-film soundtrackjét jegyzi, mégis többnyire vele azonosítják úgy globálisan a HP-filmek zenéit, igaz, az alapokat és a fő motívumokat, visszatérő témákat ő alkotta meg (van, ami annyira visszatérő, hogy nem lehet nem észrevenni a Star Wars áthallásokat). Jelen koncertsorozatot a CineConcerts és a Warner Bros. Consumer Products közreműködésében rendezték meg, Justin Freer karmester közreműködésével. Természetesen mindenhol helyi zenekar szolgáltatta a zenét, így nálunk a Magyar Virtuózok Zenekar játszotta a feledhetetlen melódiákat.

Ciki vagy sem, de szeretem a Harry Potter-filmeket, jó pár alkalommal megnéztem mindet, sőt, a könyveket is olvastam. Persze az első filmet annak idején inkább azért, hogy képben legyek, miért rajonganak tesóm (akkor még) kislányai, akiknek a Potter-jelenség kábé hasonló volt, mint annak idején számomra a Star Wars: amiből nem lehet kinőni, de hát a lányok most már felnőtté cseperedve szintén nem nőttek ki a Harry Potter-rajongásból. Az első film, a Harry Potter és a bölcsek köve talán már egy Klasszikushock-cikket is megérdemelne, ha filmekről is írnánk hasonlókat, az viszont egész bizonyos, hogy hosszú évekre nyújtott feledhetetlen szórakozást, és persze egy olyan világot tárt elénk, amiből egy egész iparág nőtt ki az évek folyamán.

A bölcsek kövét pont olyan rég láttam már, hogy ismét érdekes legyen, és újra remekül tudjak szórakozni a poénokon, bár tény, hogy az első film azért még bőven bájos gyerekfilm-kategória, amiből idővel egy teljesen sötét hangulatú, baljós, komor drámafolyam bontakozott ki. De ugye ezt akkor még nem tudtuk, így csak együtt izgultunk a kerek szemüveges Harry Potterrel, a vöröshajú Ron Weasleyvel, a tudálékos Hermione Grangerrel, a kedves óriás Hagriddal, és persze utáltuk az idegesítő Draco Malfoyt. És sajnos többek között szegény Pitont, azaz Alan Rickmant pedig már csak filmvásznon láthatjuk. Ugyan tényleg jó pár alkalommal láttam már a filmet, de valamiért eredeti nyelven még sosem, így ez alkalom is rejtett számomra újdonságot, még ha a vetítés kicsit sötét is volt, meg a film hangsávja sem volt az igazi, de ne feledjük, hogy nem mozis körülmények között néztük mindezt, hanem az Arénában, gyökeresen más hangosítással.

A lényeg nem is a film volt, hanem a nagyzenekar, egyrészt érdekes volt látni, miképp kapcsolódnak be másodpercre pontosan a filmbe (pont ráláttam a karmester laptopjára), másrészt tényleg páratlan élmény bármilyen filmet élő zenével nézni/hallgatni, a hangosabb részeknél libabőr szántott végig rajtam, meg hárfát sem minden nap hall az ember élőben, itt pedig egy bizonyos jelenetnél kiemelt szerepet kap a hangszer. Jó ideig az ember kapkodta a fejét a vetítő és a zenekar között, mire, kire figyeljen, de érdekes módon a film annyira magával sodort így sokadszorra is, hogy jó pár alkalommal teljesen belefeledkeztem, és egy-egy hangsúlyosabb rész zökkentett ki, hogy „ja tényleg, itt élő zenekar zenél". Talán nem voltam ezzel egyedül, hiszen az Aréna közönsége hallhatóan együtt izgult, nevetett a szereplőkkel, és csak a végén, a stáblista közben szegeződtek a szemek a zenekarra, és lett a figyelem teljesen az övék. Én ugyan nagy stáblista-mániákus vagyok (nagyon-nagyon sok évvel ezelőtt egy kedves barátom azzal riogatott, hogy felvesz nekem egy videókazettányi stáblistát, ma már azért nem feltétlenül várok végig mindent, csak a fontosabb filmeket, a kevésbé fontosabbaknál meg amíg találok egy magyar nevet a listában), de jó volt látni, hogy nem pattantak fel az emberek a végtelen betűfolyam láttán, hanem a székhez szegezve, a legeslegvégéig kibírtak egy filmet.

A vártnál kellemesebb élmény volt számomra (hosszan tudnám sorolni, mit szeretnék megnézni hasonló körülmények között), és ugyan a lefelezett Aréna is foghíjas maradt, így kétséges, hogy lesz-e folytatása a sorozatnak, én azért bármi hasonlóra vevő maradok, és már tűkön ülve várom az újabb karfacsapkodós estémet ♥ Hans Zimmerrel ♥, és év vége felé James Newton Howarddal.

Fotó: Bese Zoltán