Shock!

Azért egy Helloween / Gamma Ray turné nem kismiska! Köztudott, mennyire rossz volt a viszony Kai Hansen és régi bandája, elsősorban pedig a cseppet sem könnyű ember hírében álló Weiki között, így annak ellenére örömteli és meglepő is egyben egy ilyen összeállítás, hogy volt szerencsém látni tavaly a Helloweent a Masters of Rockon, ahol Kaiékkal kiegészülve adtak egy negyedórás blokkot klasszikus Helloween dalokkal. Csakúgy, mint ezen az estén is, na de ne szaladjuk ennyire előre! A frissiben egymásra talált két csapat turnéjának első állomása éppen hozzánk esett, ám az eredeti elképzelésekkel ellentétben a szintén germán Axxis a Pecsában végül nem lépett fel. Személy szerint mondjuk nem bántam túlzottan, mivel eddig kétszer is láttam őket, másrészt meg így is elmúlt éjfél, mire véget ért a buli.

Jókora csúszással, negyed kilenc után aztán végre elérkezett az a pillanat, amit a PeCsát agyig megtöltő embersereg epekedve várt, nevezetesen színpadra lépett a Gamma Ray! Jó néhányszor volt már alkalmam megnézni a csapatot korábban – ezek között előfordult jobb és rosszabb koncert is – de talán ez a buli sikerült a leginkább felejthetőre mind közül. Annak ellenére, hogy az utóbbi 2-3 GR lemeztől nem aléltam el, koncerten kifejezetten szórakoztató tud lenni a banda, ráadásul a mai napig a műsor részét képezi néhány dal az általam igen nagyra becsült Sigh No More – Land of the Free – Somewhere out in Space triászról. Így annak ellenére, hogy nem vagyok egy véresszájú Kai Hansen fan, szeretem a koncertjeiket. A mostanit viszont nem sikerült megkedvelnem.

Fő oka mindennek a hihetetlen trágya hangzás volt: a gitárok ugyanis mintha elakadtak volna valahol Hegyeshalomnál, a billentyűkről (egyáltalán, mióta van a Gamma Rayben billentyűs?!) nem is beszélve. Sajnos a keverős nem tudta megoldani azon roppant nehéz feladatot, miszerint az éneknek és a gitárnak egyszerre kellene szólni, legalább néha. Amikor szóló volt, akkor bejött a gitár, viszont Kai énektémái alatt nulla hathúrost lehetett hallani. Mivel a Gamma Ray művek egyébként sem túl változatosak, mindez dob-basszus-ének kombinációban sajnos még kevésbé volt élvezhető. A bőgő úgy röfögött, mintha csak Motörhead koncerten lennénk, a duplázó gyomrozott, Kai sikított, épp, csak a gitárokat felejtették el bedugni.

Mellesleg a csapat is rozsdás volt kissé, a „spontán” együttbillegések sem akartak összejönni, így igazából az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani a buliról az, hogy Herr Hansen hangja jó formában volt, és a buli végét is bírta erővel (egyedül a Silenceben sikerült valami Freddie Mercuryba oltott haldokló sirály-szerű kínos izét produkálnia), na meg persze nagyon szimpatikusan mosolygott végig. Tipikusan turnéindító koncert volt ez, hatvan percben, szar hangzással, és egy kissé még rozsdás bandával.

Mindezek után sok jóra a Helloweentől sem számítottam, ám szerencsére az általam eddig látott legjobb formáját nyújtó Deris vezette brigád alaposan rám cáfolt. Már a színpadkép is nagyon impozáns volt a dobcájg fölött forgó rulettel, illetve a színpad sarkában, Weiki mögött pózoló, az új lemez borítójáról ismerős gigantikus figurával. Mindehhez ráadásul fasza fények és remek hangzás is társult. Óriási volt a kontraszt a vérszegény Gamma Ray és a Helloween soundja között; mintha most ébredtek volna föl a hangfalak álmos szundikálásukból. Ráadásul a kezdés sem lehetett volna ütősebb, hiszen a Keeper I-ről rögtön a Helloween indított a maga teljes hosszával.

A klasszikus, Kiskés lemezek mellet jómagam nem egy Deris-érás anyagot is (Time of the Oath vagy Dark Ride) legalább annyira nagyra értékelek, de azt el kell ismerni, hogy az utóbbi időben a kissé megöregedett Derűs Andi élő teljesítménye nem volt mindig éppen acélos, főleg a korai dalok elővezetésekor. Most viszont úgy danolta az Október harmincegyet, hogy ihaj, és a koncert során szép számmal előkerülő egyéb Keeper dalokban sem volt hiba. Meglepően old-school volt egyébként a műsor, hiszen az ős-helloweenisták nagy örömére volt March of Time, Eagle Fly Free, A Tale That Wasn’t Right, meg Dr. Stein is. Az utóbbi cuccokat viszont szinte teljesen ignorálták, a Better - Dark Ride – Rabbit – Keeper III. lemezekről mindössze az utolsó képviseltette magát a monumentális King for a 1000 Yearssel. Na meg persze az új lemez, melyről három tétel is terítékre került, közte a maxis As Long As I Fall. Végig kiváló formában zenélt a csapat, de közülük is Deris vitte a prímet, így a játékidő hiába érte el a két órát, nem volt egy szem üresjárat sem. Még Dani Löble dobszólóját is sikerült feldobni némi agyatlan ökörködéssel (bábuknak öltözve elnyomni a Smoke on the Watert, amiért végül géppuska általi halál járt – no comment!).

Kb. másfél óra után vonult le először a csapat, hogy a kötelező ráadásban kapjunk egy medleyt az ezúttal kimaradt albumok dalaiból (I Can meg If I Could Fly is volt például), aztán meg jött a „meglepetés”. Igen, ahogy arra számítani lehetett, csakúgy, mit tavaly a MOR-on, ezúttal is feljött az egész Gamma Ray, majd következett két klasszikus, a Future World és az I Want Out. Bár Kainak eleinte nem nagyon akaródzott, Deris unszolására végül jócskán kivette a részét az énektémákból, így jócskán visszarepülhettünk az időben. Természetesen mindenki nagyon lelkesedett és boldog volt, mintha még az örök mufurc Weiki is megeresztett volna egy félmosolyt a kötelező cigi mögül, így éjfél után igen vidáman fejeződött be a koncert. Kiváló minőségben elővezetett klasszikus Helloween dalok uszkve százhúsz percben, más nem nagyon kellett a tisztelt publikum boldogságához.

Bár a két zenekar koncertjéből sokkal komolyabb dolgok is kisülhettek volna, illetve vélhetőleg fognak is kisülni majd a jövőben, ez a buli sem volt rossz cseppet sem, sőt! Épp csak a budapesti állomáson két legendás banda helyett egy 100%-os Helloweent láthattunk, felejthető előzenekarral.