Shock!

Már több ízben írtam a Helloweenhez kötődő, nem mindennapi kapcsolatomról, de ha valaki esetleg nem olvasta volna korábbi Pulitzer-várományos munkáimat, most is ejtek egy-két szót erről a viszonyról, főleg, hogy, Helloween cikkről lévén szó, a téma itt és most a legaktuálisabb. Szóval, valószínűleg a csapat valószínűleg törzsrajongóinak szöges ellentétét üdvözölheti bennem: a világból kifutok a Walls of Jericho hallatán; szeretem a Keeper lemezeket, de nem vágna földhöz a hiányuk (talán még hosszútávon sem). A Chameleon óriási kedvenc, és az Andi Deris énekessel készül albumok tartós mellőzése esetén is minden bizonnyal elvonási tünetek jelentkeznének rajtam. Legalábbis a Dark Ride-dal bezárólag, mert ez a 2003-as Rabbit lemez legalábbis középszerűre sikeredett… Nem baj, mindenképpen meg kellett nézni a bandát több okból is (emlékszünk még a “10 alapos ok…” mozgalomra a Metal Hammerből?), főleg hogy a tavaly a Primal Fear előtt zseniálisat alakított Rage is velük tartott a turnéra.

De haladjunk csak szépen sorjában, a dühös fiúk előtt még a Cross Borns is fellépett. Keresztcsontéknak véleményem szerint két gyenge pontjuk volt és van: az egyik az angol kiejtés (nem kell aggódni, ez a hazai true metal mezőnyben általános jelenség), a másik az ének, pusztán a zenei oldalt nézve ugyanis már 98-as kazettaalbumukon is színvonalas produkcióval rukkoltak elő. A fent említett csorbákat a 2002-es magyar nyelvű Gyűrűk ura albummal nagyrészt kiköszörülték Somlói Feriék: a magyar szövegek remekül sikerültek és a nagyrészt jó torkú vendégénekesek is feldobták az egyébként sem kutyaütő dalokat. Aztán a híres Corvin-mozis Tolkien napon én is meglestem a zenekart, ahol már “pőrén” kellett helytállniuk, ezen a rendhagyó koncerten Somlói mester végső soron korrekt munkát végzett frontemberként, látszott, hogy maga is jobban beletanult az éneklésbe. A kislány hangjával azonban sem lemezen, sem élőben nem vagyok kibékülve: Corvin mozi ide, PeCsa oda, kimondottan nem tesz jót a bandának, hogy mindenáron hozzá ragaszkodnak. Akárkivel is cseréltem eszmét a koncert kapcsán, mindenki ezen a véleményen volt, és ezzel nem a saját álláspontomat kívánom erőltetni, csupán rávilágítani arra, hogy sokan hasonlóképpen látják a dolgokat. Mert alapvetően minden rendben találtatott: erőteljes, kiegyensúlyozott hangzás jött le a színpadról; pontosan, jól zenéltek a hangszeresek; jók voltak a dalok (a Kalandozás Középföldén himnikus tételeivel nemigen lehet hibázni, szerintem nem egy gimis csapat gyakorolja már ezeket a próbahelyén), de, de, de… A legnagyobb jóindulattal is max. szürkének, jellegtelennek lehet nevezni a CB női hangját, ami egy középiskolai énekkarban maga lehet a csúcs, de szólóénekhez egy metal bandában édeskevés. Főleg, hogy még lemezen is hamiskás helyenként (Galadriel törött tükre)… A Cross Borns zenéjének fejlődése progresszívebb irányba mindazonáltal – bizonyára Jankó Gergőnek billentyűsnek is köszönhetően – töretlen (a záró, monumentális Leonardo álma nagyot szólt a maga Hammondos aláfestést is tartalmazó szintitémáival), de nem értem, ha náluk nagyságrendekkel kisebb kaliberű bandák (Alhana, Mithril) tudnak jó hangú énekesnőt találni, akkor ők mért nem? Sőt, lehet, hogy hosszútávon Somlói is átadhatná a mikrofont egy bivalyerős férfi toroknak.

Már utaltam rá, hogy tavaly iszonyat nagyot ütött a Rage Primal Priesték előtt a Wigwamban. Nem volt ez másképp idén sem: bejött ez a három állat és lezenélték a fejünket! Hihetetlen energiával, erővel és élvezettel, felszabadultan bazsevált a német-amerikai-orosz nemzetközi trojka, úgy, hogy azt tanítani kellene. Hogy mégsem tanítják, annak az lehet az oka, hogy ezt a szívből jövő, feelinges örömzenélést nem lehet “csak úgy” elsajátítani, ehhez a maximálisnál is jóval nagyobb mértékű profizmushoz óriási kreativitás és hatalmas szív-lélek kell, hogy tartozzon. Na és persze Peavey Wagner szívós kitartása sem utolsó, aminek köszönhetően a Rage ma művészileg ilyen magas szinten tart. Mike Terrana és Victor Smolski itt bemutatott teljesítménye nem kevesebb, mint a metal művelésének magasiskolája (MMM), mindemellett pedig végtelenül szimpatikusak is. Hosszabb lélegzetű szólóik ugyan papíron furcsán mutatnak egy 45 perces koncert külön műsorszámaiként, de már tavaly is kiderült, hogy még véletlenül sem untatják a közönséget ezek a mozzanatok (sőt, volt aki azt mondta, Terrana dobszólója jobb volt a Wigwamban, itt meg rutinszerű, ha-ha, ez már súlyos!). Hihetetlen nagyot szóltak a frissebb és legfrissebb nóták, de a régebbi keletű dalok is új életre kelnek, ha ez “a power-Rush” trió veszi kezelésbe őket. Szóval, mihamarabb kérünk egy teljes hosszúságú önálló koncertet, és annak teljes felvételét DVD-n és CD-n. Aztán egy olyan lemezt, amelyen régi számok újra felvett verziói vannak, majd végül, de nem utolsósorban, a következő power metal bomba előtt még jöhet valami újabb szimfonikus megmozdulás. Ez a felállás bármire képes.

Na és az új Helloween felállás mire képes? Vegyük sorba: a két kurtán-furcsán távozott, nagyszerű zenész utódját megtalálták, de ugye különösebb meglepetést nem okoz, hogy ezek az utódok kiválóan zenélnek. A veterán dobos, Stefan Schwarzmann, aki már a “Jú-dí-ó” és a Running Wild zenekarok tagjaként is precíziós gépezet módjára alapozott, itt sem kalimpál összevissza; és a Markus Kavka-fazonú ifjú gitárosnak (Sascha, ugye így hívják?) sem okoznak gondot Hansen és Grapow szólói, amelyek nagy részét a főnök Weiki hál'istennek nagyvonalúan átengedett. A nyegle zenekarvezető megmaradt a ritmusozásnál és a folyamatos pózőr színpadi dohányzásnál, de jól tette, mert neki ez a flegma stílus végső soron a védjegye, a szólózást pedig inkább csak műkedvelő szinten űzi. De a többiek is csak önmagukat adják: a másik őstag, Markus Grosskopf (15 éve alatt sem változott semmit!) mosolygósan rohangál fel-alá és profi módon teszi a dolgát a bőgőn (az Eagle Fly Free basszus-kiállása még mindig élményszámba megy!). Andi Deris pedig olyan, mint egy nagy gyerek: vigyorog, mint a tejbeTÖK és rendkívül fárasztó, pihent agyú humorával fárasztja a nagyérdeműt, konferansznak álcázva Galla Miklóst is lesápasztó beszólásait. A sziporkázó Andi kifejtette például, hogy anno a High Live lemezen rosszul konferálta az Eagle Fly Free-t. Ugyanis a konferansz egy nagy madárról szólt fent az égen. De hát ez butaság, ugyanis, ha nem az égen lenne fent, elütné a busz… SÚÚÚÚÚÚÚÚLYOS!!! De a közönség hangerejének mérésére is érdekes műszert használt, de ilyesmit már nem tűr a nyomdafesték. Na meg azt sem, hogy valójában mit is jelent a Rabbit Don’t Come Easy lemezcím. (Egy kis segítség: a spanyol fordítás alapján kell értelmezni. Na igen, Tenerifén nyilván ragadt valami kis szleng Andi fiúra…) Persze a kötelező “jobb oldal hangosabb-bal oldal szedje össze magát” című műsorszám sem maradhatott el, persze sajátos, Deris-féle tálalásban. (Elmondjam, mi lett a végeredmény vagy csak a reklám után? Á, nem mondok semmit, rágják csak tövig a körmüket a shokkerek.) És a fickó hangja: még mindig óriási, bár a magasakat szétdohányzott hangszálai már nem annyira bírják, de hát végül is sose velőtrázó sikolyaiért szerettük a srácot, sokkal inkább rendkívüli dallamérzéke miatt.

És a műsor? A nyitó ősöreg Starlight/Murderer duó kissé egysíkúnak tűnt, de a fanok rendkívüli lelkesedéssel fogadták ezt a legkevésbé sem nyilvánvaló nyitást. Rögtön ezután következett a Keeper eposz a maga teljes 13 perces valójában, amit Deris természetesen rövid dalocskaként konferált fel. A cikk alatt a nevemre kattintva valószínűleg sokan anyáznak majd le a most következő gondolatért, de vállalom a népharagot, és nem fogok képmutatóan udvariaskodni. Szóval: a Keeper lemezek címadója lemezen sem nyűgöz le, de élőben kimondottan egy kusza összevisszaságnak tűnt az egész. Akkor már inkább a Halloween… A hangulatot persze egyáltalán nem ültette le a Keeper, de a nosztalgiavonat már haladt is tovább a Future Worlddel. Ezután már felváltva érkeztek régi és újabb keletű dalok, de örvendetes volt látni, hogy a Deris-korszak szerzeményeit sem csak udvarias taps fogadja. Sajnos ezek közül szinte csak és kizárólag a slágeres darabok kerültek elő (a kötelező líra a Forever And One volt, ezen kívül pedig a Hey Lord, a Power és hasonszőrű társaik hangzottak el, a visszatérő Master Of The Rings lemezről meg semmi az égvilágon, holott máshol nyomták róla a Sole Survivort meg a Where The Rain Grows-t!), de felbukkant az If I Could Fly is, ami az érthető okokból, ugyanakkor sajnálatosan mellőzött Dark Ride egyetlen túlélője (lesz). Volt persze Dr. Stein is, az új lemezről, ha jól emlékszem, mindössze 3 dal hangzott el. Ezek közül egyedül az Open Your Life érdemel említést, ami már az albumon is a legerősebb téma volt, itt pedig egyenesen zseniálisan sült el. A másik kettő azonban felettébb semmitmondó és unalmas volt. Öröm az ürömben, hogy az Open… éppen Sascha nótája (a bekonferálás szerint), remélem, van még a csendes, szerény mosolyú ifjonc tarsolyában még néhány hasonló ötlet, és legközelebb ilyenekkel pakolják tele a lemezt, nem pedig olyan sampleres rettenetekkel, mint az egyik szintén elhangzott “nyulas” szám. Remélem, abban nincs benne a srác keze, mert még kénytelen lennék visszaszívni a fent írottakat. Ezen kívül nem értettem, miért marad a függöny mögött a kisegítő billentyűs, erre az lehet az egyetlen mentség, hogy ő maga nem akar a színpadon lenni…

A ráadás egy fantasztikus instrumentális szösszenettel kezdődött, Schwarzmann és az új srác közreműködésével, aki a keleties dallamok autentikus megszólaltatása érdekében (azt hiszem) még szitárt is ragadott. A legvégső ráadás pedig egy extra hosszú és ennek megfelelően rendkívül fárasztó How Many Tears volt, ami eredeti verzióban sem túl különleges (mitől lett ekkora sláger, örök záródal, sose fejtem már meg), ez pedig, a nyitószámokkal együtt megint csak meggyőzött arról, hogy egyszerűen képtelen lennék újra egy az egyben végighallgatni a Walls of Jericho-t – még Kiske és/vagy Deris hangjával se. Nem baj, a hülyeség megint csak feldobta a hangulatot: a gitárosok leültek, elprüntyögtek a húrokon, Andi mester meg “elaludt” és hangosan belehortyogott a mikrofonba. Óvoda…

Mindent összevetve, nem a Helloween adta az év koncertjét (még mindig egy null a Masterplan javára minden szempontból), de hát, tetszik-nem tetszik, mégiscsak egy alapbandáról van szó és ha már annyi idő után végre újra erre jártak, mindenképpen meg kellett nézni őket önálló koncerten. Csak azt sajnálom, hogy ez nem a Time Of The Oath (legeslegjobb albumuk!!!), a Better Than Raw vagy a Dark Ride turnéján történt meg, amikor még ők is érdemesnek tartották az aktuális lemez több mint felét műsorra tűzni.