Shock!

Annak idején nagy dobás, nagy ugrás volt még Hobo számára is talán, amikor a HBB késői korszakában megtöltötték az Arénát, majd a klasszikus zenekar feloszlásának búcsújaként duplán is megugrották ezt a bravúrt. Mára Hobo nem csak, hogy talpon maradt a HBB után is, de időről időre kapunk egy ilyen grandiózus koncertet is, lassan standard program már a februári arénázás az öreggel. Tavaly is itt gyűrtük, most is – és már tudjuk, jövőre a 80. születésnapját is együtt ünnepelhetjük vele úgy tizenpárezren.

Rendre meg is jutalmaznak minket ezért, idén pl. a Vadászat negyven éves jubileuma adta az apropót, és annak módfelett ingerlő újrakiadása. A Vadászat pedig na, hát csak „A" lemez, a Kopaszkutya mellett talán a legikonikusabb album a repertoárban, a jubileumnak pedig illő megadni a módját. A korábbi Aréna koncertjei, meg az album népszerűsége / jelentősége okán borítékolható volt, hogy az este teltházzal fut majd le. Bő egy héttel a koncert előtt ki is került a sold out tábla.

Aki persze valamennyire is követi a történéseket, képben kellett legyen azzal, hogy nagy vendégsereglet a múltból nem várható: Hobo mára gyakorlatilag kb. minden egykori ikonikus zenésztársával keresztben van, ezek az Ádámtól-Évától eredeztethető, vélt és valós sérelmeken alapuló matuzsálemi korú torzsalkodások pedig olyan fázisba tokosodtak, hogy őszintén meglepne, ha ebben az életben még bárki is felbukkanna bárkinél vendégként. Szomorú is ez, és meg is értem valahol, igazságokat kiosztani pedig egyik fél felé sem tisztem (tisztünk). Jelen állapot hozadékaként viszont ezen este kapcsán azért volt bennem bizonyos fokú kétség a zenei oldalt tekintve.

Tulajdonképp azért, mert a(z utóbbi pár albumokon is játszó) gitárosa, Kiss Zoli, azon túl, hogy nyilván nem méltánytalanul került a csapatba, azért messze a poszt-HBB korszak legkevésbé véres hathúrosa, korábban nem egyszer éreztem már, hogy kevés ahhoz, hogy egy Tátrai, vagy egy ifj. Tornóczky nyomdokába lépjen. (A tavalyi Kopaszkutya nagykoncerten is akadtak pillanatok, ahol fájóan sántított a történet – más ligában fociznak.) Ezen az estén ettől tartottam picit, hogy azt a zenei nívót, amit a Vadászat album képvisel, vissza tudják-e adni élménycsorbulás nélkül, a régi arcok mellőzésével. Ám ezúttal nem távoztam felemás szájízzel, nem csak az emocionális töltés, de a zenei élmény is kereknek bizonyult. Közel nettó három órát játszani ezzel együtt több, mint dicséretes.

A jubileumot, az este tematikáját tekintve nem meglepő, hogy a koncert első felében a komplett Vadászat került – stílszerűen szólva – terítékre, ezzel kb. lehetetlen is lett volna mellélőni. Valahol még több is volt ez, mint az eredeti mű, lévén kiegészítették olyan, annak idején a cenzúra által a koncepcióból kipöckölt dalokkal, mint a Stones klasszikus Szimpátia az ördöggel, a Viszockijtól eredeztethető Farkashajsza, meg a Faludy-féle Ballada a senki fiáról, és persze a kb. minden Hobo koncert elmaradhatatlan részét képező Zöld Sárga zöld sárga a Kextől. Bűdi Szilárd, aki a nagy koncerteken állandó vendég státuszban mindig jelen van, valóban meg is erősítette a zenekart, jelenléte és játéka is segített kerekre húzni a zenei élményt, ráadásul kiváló imposztor, úgy énekli Deák Bill témáit, hogy akár még maga az öreg is megirigyelhetné tőle, így a Bill távolmaradásával keletkező űrt remekül kitöltötte. Vizuális értelemben is megugrották a lécet, a három óriási kivetítővel, a csodás fényekkel, és persze az alapból bohócruhában operáló Hobóval, aki a Vészbanyák dalánál még banyaálarcot öltve seprűnyélre sem átallott „felnyergelni" - ikonikus pillanat a Vadászat történetében. A koncert első fele gyakorlatilag el is vitte az estét, innen már minden dal ráadás volt.

A koncert második része ennek megfelelően eklektikusabban is állt fel, s mivel sok kortárssal szemben itt ma is folyamatosan készülnek lemezek, igyekeztek is az újakból szemezgetni. A Hobo-Rádió alig pár hónapja jött ki, többek közt Madarász Gáborral társszerzőként, ennek megfelelően egy elég jó kis lemez (ezt a kollaborációt vártam is, a Circus Hungaricus óta lengett az újabb közös munka, és az Hobo szólókorszakának messze egyik legjobb lemeze). Innen négy dal is elhangzott, közülük a Pécsi lány, ami lemezen, és így élőben is favoritom, csakúgy, mint arc poeticával is felérő akusztikus lezárás: „Amíg élek, játszom, játszom, amíg élek". Az Új Magyarország is megtalálta a helyét az állandó programban mára, egyedül a Hashajtó sajtó kétséges nálam, ez inkább kellemetlen, mint komolyan vehető számomra, még akkor is, ha Hobo számára fontos, és komoly is a dal. (Mondom én, „sajtóként", de tényleg nem a személyes érintettség beszél belőlem – nem rólam szól, még ha a sajtó részeként ottani fogalmak szerint a kalap alatt is vagyok). Rég nem azokat a kirekesztős időket éljük már, ennek megfelelően a tisztelet jóval több Hobo felé, mint a támadás, kár, hogy ezt ő nem látja. De a múltból ez is valid, plusz ez is egy „szerep", és amúgy is könnyű mindezt elengedni, amikor aztán Rohadt rock'n'rollt, meg Éjszakai Budapest Bluest (!) is kapunk még. Nem is beszélve a Középeurópai Hobo Blues II-ről, ami tényleg koronaékszer minden alkalommal. 79 évesen ilyen léptékű előadást levezényelni tényleg megsüvegelendő teljesítmény, az album léptékéhez méltó este volt. Jövőre újra itt, a 80-as jubileumon!

Fotó: Hetessy-Németh Tünde
www.koncertmagazin.hu