Shock!

Ahogy nagyjából minden nagyobb rendezvény, úgy Hobo születésnapi koncertje is elég sokat csúszott, mire végül megtarthatóvá vált: a Hobo 75-nek hirdetett esemény végül Hobo 77-ként valósult meg. Ellentételezésként a sors megadta, hogy a dátum február 13-ára essen, azaz nem csak nevében volt születésnap, Hobo ugyanis épp aznap töltötte be a 77-et. Ez önmagában is nagy fegyvertény bármilyen színpadi műfajban, különösen egy aktívan fellépő/koncertező előadó esetében.

A folyton változó szabályozásnak köszönhetően nem igazán voltam naprakész, mire is számíthatok majd az Arénában: decemberben a Mobilmánia még ültetett volt a küzdőtéren is, és bár ezúttal a jegyemen simán csak állóhely szerepelt, nem vettem volna mérget rá, hogy végül nem érkezési sorrendben elfoglalható széksorokkal kell majd szembesülni a helyszínen. (Tudom, nem nagy kunszt az aktuális szabályozásnak utánakeresni, de a pontos infó se így, se úgy nem befolyásolta volna a részvételem.) Ezúttal azonban nem voltak székek, úgy élhettük át az élményt, mint a boldog békeidőkben, és hogy annak ellenére is közel telt ház lett, hogy a teljes nézőteret és az összes lelátót korlátozás nélkül megnyitották, szintén önmagáért beszél.

Persze aggasztó volt, hogy novemberben Hobót is elkapta a koronavírus, olyannyira, hogy napokat töltött az intenzív osztályon, és ahogy több interjúban is elmondta, az orvosok szerint, ha csak egy nappal később kerül be, a helyzet még ennél is rosszabb lehetett volna. Genetika talán, vagy a medvetermet, esetleg az egészséges életmód, netán ezek együttállása, ám végül rekordidő alatt sikerült újra úgy formába hozni magát, hogy még ez a monstre jubileumi koncert is gond nélkül lemehetett.

Már jó előre tisztázta, hogy ezúttal egy vidámabb, dalközpontú este várható, ahol nem lesznek versek, sem sötét, önpusztító bluesok. Örömünnepre készült, önmagának, de főként a közönségnek, a sötét időkben pedig valóban el is kél a pozitív töltés. Már a kezdés megindító volt: mielőtt bármi történt volna, az egy szál magában besétáló Hobo úgy mondott köszönetet a betegsége hírére a közönségtől minden fórumokon „rázúdított" szeretetért, hogy a meghatottság szemmel látható volt. A felvázolt koncepció végül több ponton mégis megbillent. Rögtön a Halál Apa Blues kezdésnél, amivel a közelmúltban elhunyt pályatársakra, barátokra, Baksa-Soós Jánosra, Kóbor Jánosra és Póka Egonra emlékeztek, majd a rendes műsoridő végén is, amikor a Középeurópai Hobo Blues zenei alapját felvételről játszották be a májusra ígért új dupla lemezről, Presser Gábor, Charlie és Kóbor János vendégénekével – utóbbinak ez az utolsó hangfelvétele. És hát a Circus Hungaricus lemezről származó Kisember sem az a vidám darab – mégis mindnek megvolt a létjogosultsága a programban.

Aki egyébként a felvezetés kapcsán azzal számolt, hogy klasszikus ős-HBB programot kaphat, talán csalódott, de ez a fajta múltidézés sosem volt Hobo kenyere, és egy ekkora karrierhez nem is illett volna. Az arányok számomra így egészségesebbek voltak, bőven kaptunk a régiségekből, még olyan ritkán játszott darabokat is megidézve, mint az És jött a két Latabár, a 45-ös Blues, vagy a Rolling Stones Blues, de érzésem szerint törekvés volt, hogy picit el is rugaszkodjanak a standardnak mondható tételektől, már ha ilyesmi értelmezhető egyáltalán egy a „normál" koncertek esetében sokszor meglehetősen improvizatív összeállítású programokkal operáló művész esetében. És ez itt már rég nem a HBB, jogosan volt hát több tétel a Hé, Magyar Joe! albumról és a Rejtő Dekameronról is, meg a már említett Circus Hungaricusról. A Stones Gimme Shelter klasszikusához pár bónusz strófát is hozzátett, a Hajtók dala pedig még egy vicces átiratban is elhangzott, élces módon odaszúrva a sajtónak és az újságíróknak – az évtizedek alatt lerakódott negatív tapasztalatok lenyomata, ami azzal együtt is jópofa volt, hogy magam is újságíróként írom most mindezt. Akinek nem inge, ugyebár...

Akadt némiképp bizarr pillanat is, nevezetesen, miután Hobo, a maga pikírt, sokszor önironikus módján megfeddte a szervező cég Broadwayt, amiért Bangó Margittal szemben neki nem intézték el, hogy e jeles eseményen még Schmuck Andor is tiszteletét tegye, majd bő fél, szűk egy órával ez után egyszer csak megjelent Schumck Andor egy tortával a színpadon... A jó ég tudja, honnan és hogyan rántották oda ilyen hirtelen,mindenesetre Hobo is a meglepetten kacagott, azaz a humorérzék legalább a helyén van mindenkinél. De azért na, Schmuck Andor és Hobo egy színpadon... A jövőben óvatosabban a kívánságokkal, hehe.

Szintén csalódhatott, aki a nagy volmenű buli miatt egykori zenésztársak, nagy nevű meghívottak tömkelegét várta, ilyesmi itt egyáltalán nem volt. Az a csapat állt végig mögötte, akikkel az utóbbi lemezeket is készítették (Igali Csanád billentyű, György Attila basszusgitár, Kiss Zoltán gitár és Gál István dob), kiegészülve a szinte már állandó vendégnek minősíthető Bűdi Szilárddal, aki egy személyben játszott gitáron, herflin, és vokálokban is sokat tett a produkcióhoz. És akinek a torkában (ahogy azt utóbb meg is villantotta) még Deák Bill megidézése is benne rejtőzik. A vendégek hiányát számomra ellensúlyozta a mögöttük lévő, három részre bontott gigantikus kivetítőre megálmodott vizuális körítés: ez jóval látványosabb, formabontóbb volt, mint Hobo bármelyik eddigi Aréna-buliján, sok esetben pedig találó és mókás is. Ezzel együtt nem kendőzhetem el, hogy jelen csapata bár kiváló zenészekből áll (nyilván nem véletlen vannak ott, ahol), az a mágia azért nincs a kezükben, ami egy Tátrai Tibinél, Tóth János Rudolfnál, vagy szegény néhai Póka Egonnál szinte sütött a színpadról. Vagy akár a poszt HBB időkből ifj. Tornóczky Ferinél (még sorolhatnám, most elsőre ők jutottak eszembe), ez pedig egyes pontokon, például a földbe döngölő, feszes súlyú bluesoknál, vagy a Gimme Shelter ikonikus gitártémáinál azért hagyott bennem hiányérzetet.

Az, hogy a koncert vége felé Hobo még a közönség közé is kimerészkedett, hogy közöttük sétálva énekelje végig a Hetediket, konkrétan meglepett, főként annak tudatában, hogy nem igazán az a vegyülős fajta, itt meg, ahogy a kivetítőn követhettük, alaposan körbetapogatta a nagyérdemű, még ha szeretetből is. Volt már erre példa korábban nem egyszer, de ezúttal erre nem számítottam, szép gesztus volt tőle, egyben igen merész is, lévén épp csak felépült az ominózus covid-fertőzéséből. A ráadás ráadásaként érkező Johnny B. Goode pedig, a mögé vetített Kopaszkutya-jelenetekkel valóban keretbe is zárta a teljes karriert. Van az a jelenet a filmben, amikor Schuster Lóri, mint menedzser vitába kerül Hobóval, mondván, a Johnny B. Goode-ot el kell már felejteni. Hobo pedig azt válaszolja: ő bizony még nyolcvan évesen is... Szemernyi kétségem sincs, ha a vírus és az egészség engedi, ez a „jóslat" három év múlva beteljesül majd.

77 évesen, egy intenzív osztályos kaland után, műtétre váró térddel két és háromnegyed órás bulit tolni egy telt ház felé kacsintgató Arénában nem csak példaértékű, de tiszteletreméltó is. A grandiózus életműhöz illő koncert volt.

Fotó: PP Rock Photo