Shock!

Szeretem az S8-at. Amellett, hogy a Stadionoknál található kis underground klub heti rendszerességgel biztosít fellépési lehetőséget a legkisebb itthoni zenekaroknak, időről-időre igazi csemegéket is el lehet csípni náluk a nemzetközi színtérről is. Láttuk már itt a Vendettát, a Holy Mothert és a Necronomicont is, most pedig olyan produkció érkezett, aminek szereplői a sokezres arénák színpadáról csöppentek az itteni deszkákra. Joel Hoekstra a Night Ranger, majd a Whitesnake soraiban már többször végigturnézta a világot, a Trans-Siberian Orchestra tagjaként meg az Egyesült Államok legnagyobb arénáiban is felléphetett, Brandon Gibbs pedig a Poison háttérvokalistájaként szintén megtapasztalhatta már, milyen érzés tízezreknek játszani. Az S8-ban viszont egész más léptékek uralkodnak, ezúttal még akkor sem lehettünk többen hatvannál, amikor a legnagyobb volt a népsűrűség.

A hajmetál jegyében telt akusztikus este fellépőink sorát Jósa Tamás és Gellér Tamás duója (vagy ahogy Jósa kikacsintva megjegyezte, az ATomik) nyitotta, akik fél órában adtak elő örökzöld klasszikusokat a műfaj aranykorából. Rögtön hozzá is teszem: kiválóan. Ők ketten sokak számára ismertek lehetnek, hiszen a duó hangos változata, a Rockstars Not Dead igen szépen kinőtte magát az évek során, és egyértelmű, hogy ez a csendesebb verzió is színvonalas. Külön piros pont jár a fiúknak azért, hogy nem kizárólag a hard rock műfaj gigaslágerei közül szemezgettek, hanem néhány kevésbé nyilvánvaló tétel is bekerül a félórás programba. Ilyen volt rögtön a nyitó All She Wrote egy kevésbé ismert, de zseniális formációtól, a Firehouse-tól, de a Def Leppardtól sem a Photograph vagy a Pour Some Sugar On Me került elő, hanem a sokkal kevésbé nyilvánvaló Two Steps Behind, a Maiden Children Of The Damnedje pedig valóban igazi kuriózum volt. A közönséget azért nyilván a Carrie-vel meg a Livin' On A Prayerrel sikerült megénekeltetni igazán, de számomra ennek ellenére a fentebb említett csemegék voltak a buli legjobb pillanatai.

Marco Pastorino egy olasz gitáros/énekes, aki leginkább a dallamos Temperance-ből és a Serenityből lehet ismerős. Marco idén egyszer már járt nálunk, most viszont csak az akusztikus gitárja kísérte el. Neki is kábé 30 perc jutott, de mivel kifejezetten szenvedélyesen és sokat beszélt, a betervezett hol olaszul, hol angolul elhangzott dalok mindegyikére végül nem jutott idő. Programjába így is jó pár Temperance-átirat fért be, illetve zárásként még egy tétel a Fallen Sanctuary névre hallgató projektjétől. Zeneileg ugyan kissé kilógtak ezek a számok a döntően a klasszikus hajmetál-éra köré pozícionált est programjából, de Marco kifejezetten jó énekes, így a közönség vevő volt a még akusztikus változatban is érezhetően eurometálos műsorára, sőt, láthatóan voltak páran, akik kifejezetten miatta jöttek el.

Amerikából érkezett az este harmadik fellépője, a The Spider Accomplice, akik le sem tagadhatták volna származásukat. A duóról már ránézésre sütött, hogy tengerentúliak, és természetesen muzsikájukban is vastagon ott van az a bluesos, slide-os vonal, amit úgy igazán csak odaát tudnak játszani. Ráadásul énekesnőjük, VK Lynn sziporkázó, végtelenül szimpatikus figura, aki amellett, hogy igyekezett megbirkózni egy üveg Csíki sörrel is a buli alatt, fantasztikusan énekelt végig, és a közönséget is az ujjai köré csavarta energikus előadásával és pozitív kisugárzásával. Ahogy a zenében, úgy Lynn hangjában is nagyon érezni a countrys, bluesos hatásokat, minek eredményeként az ő zenei világuk is tök eltérő volt mind az első két csapatétól, mind pedig a főattrakcióétól. Leszámítva persze azt a pár percet, amíg a Skid Row I Remember You-ját játszották. A csapat több LA Music Awards díjat is bezsebelt már hazájában, eddig pedig összesen egy EP-tirlógiát, illetve egyetlen nagylemezt adtak ki, amiket a látottak alapján mindenképpen érdemes csekkolnia bárkinek, aki szereti a veszkócsizmás, slide-gitáros, hamisítatlan amerikai rockzenét.

Joel Hoekstra és Brandon Gibbs koncertje előtt azon törtem a fejem, vajon mi visz rá két ilyen figurát arra, hogy átruccanjon Európába és mindössze maroknyi embernek nyomja az akusztikus feldolgozásokat pici, külvárosi klubokban. Főleg azután, hogy – mint fentebb már írtam – ők valóban tudják, mi az a stadionrock. Gibbs ugyan csak kvázi back upként, de azért mégis estéről estére ott állt Bret Michaels mögött a színpadon, Hoekstra azonban tényleg minden reflektorfényt megkapott az öreg Covi oldalán eltöltött évek alatt, aztán most mégis itt vannak, és a XIV. kerületben nyomják, egy pincében. Természetesen kérdésemre nem kaptam meg a választ, de magamban végül arra jutottam, hogy valahol a fanatizmus, a zenélés szeretete és a „szent őrület" kifejezések környékén érdemes azt keresni. Más magyarázat ugyanis nem lehet arra, hogy ezek a színpadra született figurák itt nyomják a Whitesnake- és Poison- feldolgozásokat, fejenként nagyjából 50 dollárért (ha beszorozzuk a 2500 forintos jegyárat a résztvevők számával, több nemigen jön ki). Ráadásul olyan lelkesedéssel, fülig érő vigyorral, ahogy azt mondjuk a Budokanban várná az ember.

Kettejük közül egyébként fura módon Gibbs volt a vezéregyéniség, és ugyan Joel is pózolt rendesen, azért láthatóan átadta kicsit a terepet Brandonnak. Ő pedig élt is a lehetőséggel. A fickó minden egyes mozdulatából sütött, hogy a Sunset Stripen szocializálódott, emellett pedig hibátlanul hozta az olyan klasszikusokat, mint az Every Rose Has Its Thorn és a Something To Believe In a már emlegetett Poisontól, vagy a ′Snake-klasszikokat (Love Ain't No Stranger, Is This Love és zárásként Here I Go Again), de a Joel szólóalbumairól előkapott dalokkal (Until I Left You és Hard To Say Goodbye) sem volt gondja. Joel önálló dolgai mellett természetesen Gibbshez kötődő dalok is bekerültek a programba, hiszen a buli rögtön két Devil City Angels-számmal kezdődött, illetve mindketten toltak egy-egy gitárszólót is. Meglepő módon ezek közül Gibbsé vitte el a pálmát, ami ugyan technikailag lehet, hogy nem volt annyira ott, mint a kolléga villantásai, viszont az a szenvedély, ahogy Brandon a közönség közé lemenve és ott hatalmasakat pózolva eltolta, egyértelműen felé billentette a mérleg nyelvét. Mindemellett a fickó sokat sztorizott arról, mennyi mindent köszönhet a Poison legénységének, illetve milyen büszke arra, hogy Joellal állhat egy színpadon, majd át is adta neki a mikrofont, így Mr. Hoekstra énekével érkezett egy teljesen okés Doors-átirat is, a Love Me Two Times.

Összesen kábé 70-75 perces lehetett ez az akár hakninak is nevezhető, azonban semmiképpen sem félvállról vett, akusztikus koncert. Joel és Brandon láthatóan minden percét élvezték, és annak ellenére is odatették magukat, hogy ennél nagyságrendekkel nagyobb közönségnek is muzsikáltak már. A buli vége után néhány perccel aztán már ott is álltak mindketten, és kedvesen dedikáltak bárkinek, bármit, bárhová. Nem mondom, hogy rocktörténeti esemény volt ez az este, de hogy jó hangulatú és maximálisan szórakoztató élményben lehetett része annak a pár embernek, aki rászánta a kedd estéjét, az biztos. A feelgood rock and rollnak pedig egész pontosan erről is kell szólnia.