Shock!

Mivel a debreceni Maiden koncert idején épp a brnoi Bonded by Metal turnén voltam, nem volt más választásom, mint kiutazni a csehekhez, és ott elcsípni a bandát. A T-Mobil Arena egy elég tetszetős csarnok, kb. Pecsa méretű küzdőtérrel, amihez körbe még ülőhelyek is társulnak. Egyetlen szépséghibája volt csak a helynek, nevezetesen hogy cseh barátaink elfeledkeztek a fűtésről, így lévén október, odabenn is volt vagy 15 fok… Sebaj! Elég szép számú publikum gyűlt össze, majdnem teljes egészében megtöltötték az arénát, ami olyan 7-8000 embert jelentett.

Minimális csúszással, nyolc óra után pár perccel csapott a húrok közé a Gamma Ray! A kezdés egyszerűen katasztrofális volt… nem tudom, a keverős mit csinált, de ilyen rettenetes hangzást én már rég nem hallottam. Megnyugtatásomra barátaim közölték, hogy Debrecenben még rosszabb volt!!! Hát, én nem tudom, de itt csak a lábdobot lehetett hallani, elnyomott gitárt, basszust, éneket egyaránt… Viszont legalább hangos volt! Később javult a helyzet, és a negyedik számtól már elfogadhatóvá vált minden. Innentől már jó volt a buli, jöttek egymás után a slágerek, minden időhúzás nélkül. Volt Rebellion in Dreamland, Heavy Metal Universe, New World Order és a végén a Helloween időkből az I Want Out. Kai Hansen hangja nem volt túl jó formában, de lelkesedésével, közvetlenségével pótolta a vokális hiányosságokat, arról pedig ismét meggyőződhetett mindenki, hogy Dan Zimmermann a dobosok krémjéhez tartozik. Nagyon feszesen, erőteljesen játszott és még néhány látványelemre is futotta tőle. Összességében jó kis bulit csaptak a németek, kellően bemelegedtünk a Maiden koncertre.

Mit is lehetne írni egy Iron Maiden koncertről? Azt hiszem, az senki számára sem kétséges, hogy a brit csapat egyike minden idők legjobb és legnagyobb hatású zenekarainak. Lemezeik megjelenése mindig egyfajta népünnepély a rock-társadalomban, és talán néhány apró kivételtől eltekintve nem is szoktak csalódást okozni. Igaz ez az új lemezre is, a Dance of Death egy csúcsformában lévő csapat alkotása, tele nagyszerű dalokkal. Megmondom őszintén, a Dickinson/Smith páros visszatérését jelentő Brave New World lemezt nem igazán kultiválom, viszont az új anyag már szerintem is nyugodtan odatehető a mára már klasszikussá érett lemezeik mellé.

A kezdést is az új lemez első klipnótája, a Wildest Dreams jelentette és itt ért az első meglepetés… ugyanis a közönség egyáltalán nem mozdult be, nem volt éneklés, hajlóbálás, mindenki csak állt, és próbált minél többet látni a showból. Kezdetben eléggé idegesített ez a passzivitás, de végül csak megbarátkoztam a szituációval. Hiába, nem mindenki olyan lelkes, mint a magyar közönség! Másodiknak jött az első meglepetésnóta… Wratchild… aaarrgh!!! Mindig imádtam a DiAnno korszak nótáinak dinamizmusát, lendületét, így nagyon örültem ennek a dalnak. A színpad is felbolydult, Dickinson rohangált fel-alá és Janick is belekezdett szokásos színpadi műsorába. Látványnak nem voltunk híján. Majd jött a Can I Play with Madness, ahol megint kiderült, hogy Dickinson mester hangja mit sem kopott az évek alatt, szinte szárnyalt, egymás után préselve ki magából a hátborzongató dallamokat. Nem sokkal később érkezett a második meglepetés; a Blazes éra Lord of the Flies-a, amire szintén nem számítottam, de nagyon örültem a felbukkanásának.

Sokat játszottak egyébként az új lemezről, terítéken voltak a legjobb nóták. Bocsássátok meg nekem, de nem emlékszem a pontos sorrendre, annyi azonban biztos, hogy mindjárt a buli elején elhangzott a Dance of Death egyik legjobbja, a Rainmaker. Valami csoda ez a nóta, hihetetlen atmoszférája van, borsódzott a hátam rendesen miközben hallgattam. Volt még Paschendale, No More Lies, Dance of Death, tehát a legjobb darabok, megszakítva olyan örökérvényű slágerekkel, mint a Trooper, a Hallowed be Thy Name, a Number of the Beast vagy a Fear of the Dark. Sajnos a Somewhere in Time-ot megint hanyagolták, pedig mekkora lett volna egy Wasted Years, vagy egy Deja Vu! Nem baj, talán majd valamikor máskor ezeket is hallhatjuk…

Élvezet volt nézni a három gitárost, amint felváltva nyomták a jobbnál jobb szólókat Nicko alapjaira és Steve Harris jellegzetes futamaira, na meg persze Bruce-t, aki huszonéveseket megszégyenítő akrobatamutatványokat vezetett elő. A színpadképre sem lehetett panasz, a deszkák két szélén lévő emelvényekről a jól ismert kabalafigura szobrai tekintettek le ránk, voltak háttérvásznak, fények, és persze az Iron Maiden alatt a jó öreg Eddie is életre kelt, megvívta harcát Janick-kel, majd levonult. A ráadást a gyönyörű, akusztikus Journeyman és a Run to the Hills jelentette, majd a jól megszokott Always Look on the Bright Side of Life dallamaira vonulhattunk haza.

Ha még akad valaki, aki nem látta a Maident, mindenképpen nézze meg, mert tényleg egyedülálló, hogy valakik ennyi év után ilyen lendülettel és örömmel zenéljenek! Tényleg zseniálisak! Elvileg most a banda egy kicsit visszavesz a tempóból, nem akarnak annyit turnézni, inkább a családjukkal törődnének, de remélem, hamar meggondolják magukat és újra ellátogatnak hazánkba… vagy legalább a környékre!
Up the Irons!