Shock!

Új albumával érkezett hozzánk Joe Satriani, és a Shockwave Supernova lemezbemutatóját a Kongresszusi Központban tartották, ami jellemzően nem a hangos rockbulik helyszíne. Ahogy néztem, a gitárhős máshol is színháztermekben lépett fel a turné korábbi állomásain, így vélhetően koncepció lehetett a helyszínválasztás. Roppant kíváncsi is voltam, hogy egy ilyen, a megszokottól meglehetősen eltérő atmoszférájú közegben miképp működik majd a zene és a látvány.

Mivel nem hazai szervezők hozták a koncertet, így a promóció is döcögősebb volt a kelleténél, ennek megfelelően körülbelül mindenki ott a helyszínen szembesült azzal, hogy előzenekar is játszik aznap este. A dél-afrikai Dan Patlansky nevet viselő trió formáció melegítette be az akkor már szépen megtelni kezdő nézőteret. Bluesos, groove-os rockzenét játszanak a srácok, és nyilvánvalóan Dan köré építkezik a produkció, aki láthatóan mestere hangszerének, amivel olykor igen hanyagul bánva bontott ki újabb és újabb hangokat. Rokonszenves volt számomra, hogy nem élte meg mélyművészetként, hogy blues-zenész, mivel játékos, sokszor kimondottan modern hangulatúak voltak a dalok, amit csak néha akasztott meg egy-egy merengősebb, lassabb pillanat. Ugyan a színpad borzasztóan nagy volt a három zenész számára (nyilván egy intimebb hangulatú klubban jobban mutatott volna mindez), mégsem tűntek elveszettnek, élt, lélegzett a produkció. Az ismeretlen előzenekarok szerepe mindig hálátlan, de Danék jelesre vizsgáztak, olyannyira, hogy kimondottan kedvem támadt meghallgatni valamelyik lemezüket.

Vizionálj magad elé egy színházteremben bármilyen rockzenekart! Na, pont ilyen bizarr élmény volt élőben egy Joe Satriani-est is – legalábbis elsőre. Mivel ülős eseményként élhettük meg, a rockkoncertek néhány legidegesítőbb momentuma iktatódott ki: senki nem állt eléd, hogy ne láss semmit, és nem mászkált senki ki-be a tömegből söröskorsóval a kezében. Mindazonáltal az igazi közösségi élmény is elmaradt, egy kellemes, pihenős péntek esti koncertnek lettünk fül- és szemtanúi. Illetve ez azért nem egészen igaz, mert konkrétan sokkal izgalmasabbnak, élettelibbnek éreztem ezt az estét, mint a 2010-es arénás bulit. Talán mert nem veszett el a zenekar egy nagy hodályban, ki tudja... Azt sem lehet egyébként mondani, hogy one man show-ról lenne szó, hiszen a multiinstrumentalista Mike Keneally aránylag sokszor előmerészkedett a billentyűi mögül, hogy kiváló gitárpárbajt vívjon Satrianival. A maholnap hatvan (!!!) éves, önmagát hosszú évek óta remek formában konzerváló kopasz gitáros egyébként nem bűvészkedik sokat a színpadon azon kívül, hogy lefelé nézve gitározik, fölfelé nézve gitározik, fölfelé nézve, tátott szájjal gitározik, meg néha felemeli a jobb karját. Nagyjából ez a repertoárja, és valamiért mégsem érzed, hogy több vagy más kellene, mert azzal pont önmaga paródiájává válna.

Sajnos a hangzás nem állt az este mellé, az arányokat nem találták el, és a mélyek is csak a füldugó használata után érkeztek meg, amit nem éltem meg tragédiaként, az ízléses háttérvetítéssel megtámogatott előadás még két fokkal kellemetlenebb sounddal is megállta volna a helyét. Nyilván a lemezbemutató körút okán arányaiban sok dal szerepelt az új lemezről: Shockwave Supernova, On Peregrine Wings, Buttefly and Zebra, If There Is No Heaven, Cataclysmic (ami számomra az egyik csúcspont volt az újak közül), Crazy Joe, All Of My Life, Goodbye Supernova (ez pedig a másik kedvencem az új albumról). Borzasztóan örültem a csodaszép utaztató mestermunka Flying in a Blue Dreamnek, a boogie-s Ice 9-nak, a nosztalgikus emlékeket idéző Crystal Planetnek és a Friendsnek is. Mivel Marco Minnemann személyében a szakma egyik legsokoldalúbb dobosa játszik a csapatban, a dobszóló sem maradhatott ki, bár számomra ennek nagy része eléggé parasztvakításnak tűnt. Láttam/hallottam ennél sokkal izgalmasabb, innovatívabb dobszólót is életemben, meg számos jóval gyengébbet is: egynek most ez jó volt, addig is pihenhettek a többiek.

Az a helyzet, hogy Satriani nem tud tévedni a setlisttel, elég szép életműből válogathat, amelyben megvannak a kötelező darabok is mindig, mint például a ráadás előtti Satch Boogie, ami közben a gitáros életművéből rendeztek háttérvetítést. A visszataps előtt az történt, hogy a nézők egy része a színpad elé sereglett, és ha már ott voltak, ott is maradtak a záró blues-boogie-s Big Bad Moonig (amely értelemszerűen az egyetlen vokális darab a műsorban, és tiszteletbeli ZZ Top dalnak is simán elmenne), majd a záró Surfing With The Alienig, amely alatt kisebbfajta népünnepély alakult ki elöl. Igazából páratlan élmény volt ez így, hiszen egy Arénában vagy bármilyen más helyszínen esélye sem lenne egy mezei rajongónak ennyire a színpad közelébe jutni, konkrétan testközelből figyelni a Mester játékát és barátságos gesztusait – még én is egészen elérzékenyültem.

Nem tudom eléggé hangoztatni, hogy mennyire fel tudja tölteni az embert egy-egy jó koncert, és az itt most adott volt, kiváló dalokat hallhattunk a jó formában lévő Satrianitól, a háttérmunka is a szokásos profizmusról árulkodott, a másféle közeg pedig még különlegesebbé tette az estét. Sokszor mondtam azt is, hogy bármikor újranézném, és most ismét magamat tudom csak ismételni: már holnap mennék újra megnézni ezt a két zenekart.