Shock!

Lehet azon keseregni, hogy kevesen voltak Lynch Mobon, de ha belegondolok, a lényegében mainstream rocksztár szinten álló (értsd: nem csak rétegeket, hanem ma is tömegeket megszólítani tudó) Joe Satriani koncertjén sem voltak olyan őrült sokan. Elég rossz a szemmértékem, saccra olyan 4-5000 ember jelenlétét állapítottam meg, ha pedig ennek levesszük kb. a felét (sznobok, udvariasságból résztvevő hozzátartozók, odatévedt repijegyesek), akkor elmondhatjuk, hogy kb. 2-3000 embert érdekel komolyan az igényes gitárzene 2010-ben. A magyar lakosság (és simán idevehetem saját ismeretségi köröm egy jelentős részét) zenei kultúrájának siralmas mivoltát ismerve, ez a szám azért nem is annyira rossz. Persze lehettek volna többen itt is és máshol is, de azért nem árt, ha észben tartjuk, micsoda brutális koncertdömping tombol mostanában.

Az arénás bulik nagy előnye, hogy általában pontosan kezdődnek, sejthető volt tehát, hogy ezúttal is így lesz. Mégis úgy alakult az élet, hogy nem lehettem biztos benne, hogy sikerül elcsípnem az előzenekart, ezért utána sem néztem Ned Evettnek, és amúgy is jobban szeretek szűz füllel meghallgatni számomra ismeretlen nyitóbandákat. Végül sikerült megnézni őket, de felemás érzésekkel indultam ki levegőzni Nedék műsora után. Az elején blues-rocknak tűnt a móka, aztán egyre jobban belemásztak a pszichedeliába, a gitáros-énekes zenekarvezető hangszeréből érdekes, de egy idő után kissé idegesítő hangok jöttek elő (mint utólag megtudtam, fretless gitáron játszik a faszi, ennek észrevételéhez sajnos színházi látcsőre lett volna szükségem), és azért a nóták sem voltak annyira jók, hogy fél óránál tovább lekössön.

Szerencsére nem is tartott ennél tovább (még egy dobszólót is beraktak, amit aztán tényleg nem tudtam mire vélni), így unalmassá nem vált – lényegében ezt hívják „bemelegítésnek”, nem igaz? Amennyire kivehető volt, a Satriani tábor kemény magja abszolút levette a zenét, és ez gondolom az egész turnén jellemző lehet, szóval pár lemezt biztos elad a trió, ami biztosítja, hogy ha hazaérnek LA-be, nyugodtan tovább klubozgassanak, amíg meg nem csípnek egy hasonló turnét. Arra azért kíváncsi lennék, hogy maga Joe választotta-e őket ki, vagy csak a beleegyezése kellett. Gyanítom, hogy igen és ebből azért látható, hogy azért alapvetően nincs gond a színvonallal.

Nem vagyok egy Joe Satriani-fanatikus, de munkához, vendéglátáshoz és éjszakai vezetéshez nehezen tudok elképzelni kellemesebb aláfestést, mint az instrumentális gitáralbumok, melyek között vezető szerepet foglalnak el az ő munkái. A Satriani Live és G3 DVD-k pedig úgyis gyakran dübörögnek a nappaliban, amikor teszünk-veszünk otthon – nem ritka ilyenkor, hogy megállok a képernyő előtt, hosszú percekre ottragadok, és eredeti tevékenységemet felfüggesztve elbambulok azon, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni a gitárral. A Zenével.

Ezúttal is hasonló érzések kerítettek birtokukba: a csaknem két és negyed (!) órás koncert alatt végig csak bámultam a színpadot, és akármilyen tömény is volt a már-már hangjegymérgezéssel fenyegető zeneáradat, nem tudtam másra gondolni, minthogy ezzel a csodálatos muzsikával nem lehet betelni. Akármennyire is technikásan penget, teker (oldalakon át lehetne elemezni bravúrjait, de szerencsére nem vagyok gitáros) Satriani, zenéje elsősorban a szívre és a lélekre hat, és talán pont ez a tényező az, ami miatt ma is tud olyanokhoz szólni, akik nem megrögzött rockrajongók. Ez így sajnos egy sablonos, geil dumának tűnik, de mit lehet tenni, ha egyszer ez az igazság?! Minden cicoma nélkül feljön a színpadra társaival, belecsap a húrokba és indul az utazás a Zene legmélyebb bugyraiba.

Az ízes gitárjátékhoz és a magától értetődő módon hihetetlenül profi zenekarhoz fülsüketítően tiszta hangzás dukál, egyedül talán a billentyűszőnyegek halkabbak a kelleténél (a kiállásoknál, szólórészeknél azért kaphattunk bőven ízelítőt Mike Kenneally tudásából), de ahogy utólag olvastam több helyen, és ahogy a ráadásnál ülőhelyemhez képest teljesen máshol meg is tapasztalhattam, ez is függött attól, hogy épp hol állt az ember. Gitár, gitár és gitár – nem hiszem, hogy az itt hallottaknál sokkal többet el lehetne mondani mindannyiunk kedvenc hangszeréről, annak hangjáról, erejéről és lelkéről (meg persze saját magunkról). Bizonyos pillanatokban talán túl tömény is volt mindez, de maga Satch annyira halál lazán vezényelte le a bulit és zenészei is annyira lelkesek voltak, hogy egy pillanatig sem lehetett unatkozni.

A figyelmem már csak azért sem lankadt, mert folyamatosan azt figyeltem, mi történik majd a következő pillanatban – és bizony mindig történt valami, a zene csak úgy áradt a színpadról: sláger avagy kevésbé ismert, netán új lemezes dal – minden ütött és ámulatba ejtett. Jó az olyan koncert, ahol nem érzem szükségét bizonyos mozzanatok kiemelésének, hanem az egész egyben óriási élmény.
Joe Satriani életműve a sok csúcspont ellenére sem tökéletes (kié az?), de az Arénában újra bebizonyította, hogy a rockgitárosok, gitárhősök (micsoda elcsépelt terminus!) közül nála jobban senki nem képes a technikát a feelinggel, az észt a szívvel vegyíteni. Holnap is mennék megnézni!

További fotók:
Joe Satriani