Shock!

Eltelt két év, menetrendszerűen érkezik a Satriani-gyors, azaz az újabb sorlemez a Mester műhelyéből. Nehéz tizenöt ennyire erős, de azért az utóbbi évtizedben meglehetősen homogén lemez után újat mondani, hiszen aki eddig is követte és szerette Joe barátunk munkásságát, az pontosan tudja, mire számítson úgy a dalok karakterét, mint minőségét tekintve. A Shockwave Supernova tizenöt szerzeménye ugyanis nyílegyenesen halad tovább az alaposan kitaposott ösvényen, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Kicsit olyan ez, mint egy hosszú, de nagyon harmonikus házasság, amiben a társak már negyedszavakból is értik és nem igazán képesek meglepni egymást, de ettől függetlenül minden klappol, és tudják, hogy minden körülmények között számíthatnak egymásra.

Ha két évvel ezelőtt dicsértem a ritmusszekciót és a hallható csapatmunkát, akkor ezt most is kénytelen vagyok megtenni. A dalok többségében ugyanis a The Aristocrats nevű csodaformáció kétharmada, nevezetesen az előző turnén már Joe mellé elszegődő német überdobos, Marco Minnemann, illetve Bryan Beller basszusgitáros kíséri Satchot. A többi dalban főként az Unstoppable Momentumon is szereplő Vinnie Colaiuta / Chris Chaney páros hallható, de igazából sem a dalok minőségét, sem a hangszeres teljesítményeket nem befolyásolja különösebb mértékben a zenésztársak kiléte. Talán Minnemann több jazzes ízt visz a játékába, ami nekem kifejezetten szimpatikus.

Nem mondok ezzel az égvilágon semmi újat, de akkor is leírom a nyilvánvalót: Satriani zenéjében az az igazán imádnivaló, hogy ugyanúgy kiválóan alkalmas munka mellé háttérzenének, felületes hallgatásra, mint elmélyült, odafigyelős élvezetként, hiszen a relative egyszerű szerkezetek, lekaparhatatlanul ragadós dallamok ellenére tele van apró, nem hivalkodó, de mégis aprólékosan kidolgozott finomsággal. Satriani hihetetlen érzékkel és ízléssel találja meg a szerzeményein belül a slágeres zenekari dalok és a csúcskategóriás önálló hangszeres teljesítmények közötti tökéletes egyensúlyt, s ezért a viszonylag kevés újdonságot rejtő, régisulis megközelítés ellenére sem tudom azt mondani, hogy a lemez unalmas vagy egysíkú volna. Viszont ezzel együtt is azt gondolom, hogy a szokottnál némileg hosszabb, hatvanöt perc fölé kúszó lemez tizenöt dalának többsége az ő szintjén alapjáratnak tekinthető, amely a jól megszokott dallamvilágra és hangszerelési panelekre épít, s csak két-három igazán kiemelkedő, vagy inkább úgy mondanám, emlékezetes szerzeményt tudnék említeni. Ilyen mindenekelőtt a finom megoldásokkal, jazzes zongoraszólóval és hasonlókkal telepakolt Stars Race Across The Sky, vagy a szintén lágyabb húrokat pengető Keep On Movin'. A klasszikus bluesos, satch'n'rollos vonalon ezúttal talán az azonnal fütyülhető, szájharmonikás In My Pocket a kedvencem.

A konklúzió ezúttal sem nagyon lehet más, mint hogy egy szokásosan erős, álomszerűen megszólaló, de igazából semmi különösebben újat vagy előremutatót nem tartalmazó dalcsokrot kaptunk Joe Satrianitól, amit bármikor jó hallgatni, sőt, akár elmélyülni is benne, de az idei termésből akár Tony MacAlpine, akár a Special Providence lemeze jóval izgalmasabb hallgatnivaló, hogy csak az instrumentális cuccokat említsem. Nem is kérdés, hogy nagyon tudnék díjazni egy újabb kísérletezős, nem afféle ziccer-kihasználós lemezt Joe-tól, amilyenre legalább tizenöt éve, az Engines Of Creation óta nem volt példa. Nem mondom, hogy feltétlenül az elektronikus irányba kellene elkalandoznia, ahogy azt sem, hogy fel kellene adnia saját markáns stílusjegyeit, de azért a 2000-es évek eleje óta számos olyan zenei irányzat bukkant fel az alapvetően instrumentális műfajon belül is, amely akár inspirálólag is hathatna Satrianira. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a modern, súlyos elemeket MacAlpine-hoz hasonlóan gond nélkül tudná a saját képére formálni, ha éppen arra szottyanna kedve.

Éppen ezért a pontozással is némileg gondban vagyok: Satriani saját életművéhez képest ez a lemez bizony átlagos teljesítmény, ami a méregerős 2015-ös mezőnyből különösen nem emelkedik ki, ugyanakkor a maga műfajában még mindig Crazy Joey a király, és kétségtelen, hogy ez a lemez is rejteget ínyencségeket. A megoldás talán a két szempont átlagolása lehet. De ettől függetlenül nyilván élvezet lesz élőben viszonthallani akár a címadó nótát, akár a Peregrine Wingset, amelyek hallhatóan arra születtek, hogy tömött sportcsarnokokban dörrenjenek meg, s élőben még nyilvánvalóbbá válnak a zenésztársak kvalitásai is.

Joe Satriani október 9-én ismét Budapesten koncertezik. Pár napig még játszhatsz a Shock!-on két páros belépőért a koncertre.