Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy miért várom még mindig izgatottan Satch mester újabb és újabb sorlemezeit, hiszen igazából újat talán legutóbb a 2000-es Engines Of Creation lemezen mutatott, ami testvérek között is csaknem másfél évtizeddel ezelőtt jelent meg. Az azóta megjelent öt nagylemezen persze mindig akadt egy-két finomság, de azért azt hiszem, nem rugaszkodom el túlzottan a valóságtól, ha önismétlésről beszélek. Ettől függetlenül annyira jólesik minden alkalommal végighallgatni a lényegében azonos sémákra épülő, de összekeverhetetlenül megszólaló és ragadós témákat, hogy igazából képtelen vagyok haragudni rá, és megunni sem tudom.
Most sem kapunk mást, mint amit vártunk: tizenegy fülbemászó, nem agyonbonyolított, dúdolható témát, amelyek már első hallgatásra megmaradnak a fülben, tele nem hivalkodó, de fenséges szólókkal. Talán némileg még melodikusabb az összkép, és mintha egy kicsit szabadabb kezet kaptak volna a zenésztársak a saját részeik értelmezésére, azzal együtt persze, hogy a szerzeményeket természetesen ezúttal is egytől-egyig a Mester jegyzi. A gyakorlatban ez úgy nézhetett ki, hogy a korábbiakhoz képest kevésbé ragaszkodott Joe az általa megírt demó-verzióhoz, és mind a harmóniák, díszítések, mind a végső hangzás tekintetében több spontán megoldás született a stúdióban. Ettől az anyag hallhatóan élőbb, változatosabb lett, mint az utóbbi lemezek. (Az már nem teljesen világos, hogy ha ennyire megvolt köztük a kémia, akkor miért nem a lemezen szereplő gárdával indult turnéra, noha az új élő bandában is atomerős neveket találunk, mint például a The Aristocrats ritmusszekcióját.)
Talán ennek a nagyobb művészi szabadságnak köszönhető a lemez – véleményem szerint – egyik legfőbb pozitívuma, mégpedig, hogy Vinnie Colaiuta dobfronton egyértelműen új színt visz a történetbe: nem tolakodó, de hihetetlenül finom megoldásokkal járul hozzá a végeredményhez, ami korábban kevésbé volt jellemző. Jó példa erre a Lies And Truths, ami a lemez talán legizgalmasabb és legrétegzettebb szerzeménye. (Ugyanígy említhettem volna Mike Keneally billentyűst is, aki szintén ebben a dalban mutatkozik meg leginkább.) Ugyancsak érdekes megoldás – bár valószínűleg lesz, akinek megfekszi a gyomrát... – a fúvós samplerek alkalmazása a Three Sheets To The Windben, amelynek könnyed, esztrádműsor-hangulatot árasztó témájához remekül illenek ezek a gitáron feljátszott, de mindenféle egyéb hangszínen megszólaló dallamok. Az erőteljesen skót/kelta ihletlésű rövid átvezető, az I'll Put A Stone On Your Cairnt hallgatva pedig kis túlzással azon tűnődtem, vajon mikor kezdett az Ibanez skótdudát gyártani.
A már említett Lies And Truths mellett, mint mindig, most is a laza satch'n'roll szerzemények tetszenek leginkább, mint például a meglehetősen puritán stúdió-werkfilmmel megklipesített, nagyon tipikus Door Into Summer, vagy az epikusabb címadó tétel. Ezek minden bizonnyal állandó résztvevői lesznek az aktuális turnéprogramnak is. De nagyon bejön a satrianisan nyakatekert bluesos témára építkező Jumpin' In, valamint keményebb párja, a Jumpin' Out is. A Can't Go Back egyik örök kedvenc Satriani szerzeményem, a Why vonalát követi, tele fület gyönyörködtető díszítésekkel. Kevésbé tetszik viszont a The Weight Of The Worldben előkerülő szintis prüntyögés, ami szinte olyan, mintha valami '80-as évekbeli Casio szintetizátort hallgatnék. Persze könnyen lehet, hogy a szerkesztőség egyéb tagjai, akik velem ellentétben értékelik az említett évtized arcbamászó szintipopos hangszíneit, elégedetten csettintenek majd, nekem azonban az ilyesmi cseppet sem hiányozna nemhogy Satriani, de bárki más lemezén sem. Az ezt követő, könnyed Celebration viszont legalább kellemes, rövid levezető, bár semmiképpen sem az elképzelhető legizgalmasabb zárás.
Bizonyára kisebbségben vagyok a véleményemmel, de nekem mindig is bejött Satriani technikailag erősen limitált, ám kellemes orgánuma, és bírtam az énekes számait is, amelyekben énekesként is alapvetően gitáros-fejjel gondolkodik, és ennek eredményeként érdekes, szokatlan harmóniákat énekel. Ezért sajnálom, hogy most nem ejtett el egy ilyen szerzeményt sem, de sebaj, majd talán legközelebb.
A keverésért is felelős producer-társ, Mike Fraser ezúttal is kifogástalan, meleg hangzást kreált, de nyilván inkább ennek ellenkezője lenne a meglepő. Hajlok tehát arra, hogy közvetlen elődeinél erősebbnek értékeljem az egyszerű, de ütős borítóval ellátott korongot, és megállapítsam, hogy Satriani a lemez címével összhangban valóban továbbra is megállíthatatlan lendületben van. Lehet, hogy már sosem fog olyan klasszikus, innovatív, vagy korszakalkotó lemezt összehozni, mint amilyen a Flying In A Blue Dream volt a gitárhősök fénykorában, vagy mondjuk személyes favoritom, a The Extremist, és az Unstoppable Momentum nem is olyan izgalmas, mint mondjuk a totálisan lökött Mattias IA Eklundh Freak Guitarja (amiről nyomban írok is), de hogy bármikor szívesen hallgatom, és üdítőleg hat rám, az tuti. Mindenki elndöntheti, hogy ennyivel megelégszik-e Satrianitól – én a magam részéről igen.
Hozzászólások