Shock!

Másfél évvel ezelőtt Brant Bjork már megmutatta, hogyan kell sivatagot varázsolni a folyóra, az A38 Hajó belsejébe. Most pedig egykori társán, John Garcián volt a sor, ám neki annyival még nehezebb volt a dolga, hogy míg Brant mindezt egy tűzforró augusztusi napon vihette végbe, a dalnoknak egy esős-borongós februári este jutott. Persze így sem vallott szégyent, még ha ebben Brantnél sokkal jobban is támaszkodott a jó öreg nosztalgiafaktorra. De ezzel sincs semmi gond, sőt, valljuk meg őszintén, igazság szerint pont ezért jöttünk. Mert hiába lett remek John legutóbbi, harmadik szólóanyaga, a fő vonzerőt az jelentette, hogy előre borítékolható volt: itt nagy csomó Kyuss-dal is elhangzik majd. A rockzenére sajnos mind zenészi, mind hallgatói oldalon jellemző elöregedés miatt amúgy is egyre több buli veszi fel a sokszor emlegetett osztálytalálkozó-jelleget – hát ez itt most sokszorozottan volt jelen. És éppen ettől lett annyira jó.

A bemelegítő szerep annak a kanadai Dead Quietnek jutott, akiket a koncert előtti napig egyáltalán nem ismertem, aztán meghallgattam a kissé tán bő lére eresztett Grand Rites lemezüket, és elhatároztam, hogy mindenképp teszek velük egy próbát. Érdemes is volt, még ha zenéjük jóval kevésbé stoneres is, mint a főbandáé, jobban dominálnak benne a klasszikus hard rock hatások, többek között a Hammond-orgonának is köszönhetően, amit amúgy egy fekete hajú hölgy szólaltatott meg. A két gitáros (Kevin Keegan egyben énekel is, hangja némileg svéd retro-rockereket idéző) igen nagy aktivitást mutatott mindvégig, és egészen frankón beröffentették az akkor kábé félházat jelentő közönség hangulatát, de a legjobbnak akkor is a ritmusszekció játékát találtam, különösen a dobosét, aki sziklaszilárdan alapozott meg a többször hat-nyolcpercesre nyúló daloknak, köztük a húzódalnak tekinthető Dear Demonnak. A juharlevelesek tökéletesen megoldották a rájuk bízott feladatot, egész szép tapsot is kaptak jutalmul.

Fél tíz magasságában felszállingóztak a színpadra a John Garcia And The Band Of Gold zenészei is, és belekezdtek az új lemez instrumentális nyitódalába, a Space Vatóba. Ez a jammelős hangulatú, a végére szépen bedörrenő tétel pedig tökéletes volt a jól ismert füstös hangulat megalapozásához, hogy aztán nagy ovációt kiváltva feltűnjön végre a főhős is, és gyors egymásutánban lenyomjanak még két új dalt, a bluesosabb Jim's Whiskerst, a Band Of Gold lemez egyik húzódalát, és a kissé könnyedebb Kentucky II-t. Garcia őrmester hangján már ekkor érződött, hogy csodával határos módon szinte semmit nem kopott az elmúlt évtizedek alatt, de ez igazából akkor nyert teljes bizonyságot, amikor ráfordultak a Kyuss-blokkra.

Amelyek sorát – nem túl egyértelmű választásként – a Conan Troutman nyitotta meg, de ez nyilván csak felvezetés volt a Gardenia és a One Inch Man párosához. És mivel a Kyuss tényleg generációs élményt jelentett, a jelenlévő, harmincöt-negyven év közötti átlagéletkorú közönség egy emberként üvöltötte, hogy „always so lonely, lonely, lonely". John pedig hiába nem szószátyár típus, pláne nem showman, sokkal inkább valami furcsa transzszerűségben, legtöbbször csukott szemmel, hipnotikus mozdulatokkal adja elő a dalokat, mégis, ezúttal többször is megköszönte, hogy eljöttünk, és ilyen aktívak vagyunk – olykor egészen meghatottnak is tűnt.

És volt is rá alkalma bőven, mert a közönség ugyanúgy szerette a Chicken Delight slágerességét, a My Everything nagyívű vallomását, vagy a Don't Even Think About It borongósabb hangulatát. De a legnagyobb ovációt persze a jó öreg Kyuss-tételek felbukkanása hozta, amelyek amúgy kábé a játékidő hetven százalékát tették ki (!), és hát ki a fene ne ugrálná-üvöltené-tapsolná ki a lelkét is, ha felhangzik a Thumb, a Hurricane, a Gloria Lewis, pláne az El Rodeo. Mekkora dalok ezek, édes jó istenem! Zárásnak pedig nyilván nem maradhat más, mint az egyik legnagyobb sláger, a Green Machine, azzal a feledhetetlenül recsegő riffel, ami sok más hasonszőrűvel egyetemben engem is véglegesen a stoner stílus felé lökött egykoron.

Ezt fokozni már csak bajosan lehetett volna, így a nyilván hatalmas ovációt követő ráadásblokkot megnyitó Supa Scoopa után inkább a hangszereseké volt a főszerep a Whitewater alatt. Akik közül mindenki remekül tette is a dolgát, beszéljünk akár az energikus Greg Saenz ütősről, vagy a kopasz basszerről, Mike Pygmie-ről. Utóbbi láthatóan igen jó hangulatban volt az este folyamán, olykor egy-két átkötő szöveget is eleresztett, míg talán a legfontosabb összetevő Ehren Groban gitáros inkább az a befelé játszó típus, jól illik tehát ő is Garcia mellé. Szépen is eregette azokat a feledhetetlen Homme-riffeket, amiket sajnos maga a vörös ördög már jó ideje nemigen alkalmaz.

Az estét legvégül a Cheyletiella zárta, eszünkbe juttatva, hogy ez azért mégis csak a Band Of Gold, és nem a Kyuss, de hiányérzet ezzel együtt is maximum annyi maradhatott bennem, hogy azt a rohadt Demon Cleanert ugyanúgy nem játszották, mint anno a Kyuss Lives! sem. Ettől eltekintve szuper este volt ez, leplezetlen nosztalgiával, nyilván, de hát bánja a fene. Bebizonyította, amiben amúgy sem kételkedtünk: John Garcia egy legenda, a Kyuss pedig örök.

Fotó: Réti Zsolt / Rockstation