John Garcia a Sivatag Hangja. Erről lehet ugyan vitatkozni, csak éppen nem érdemes. Az az ember, aki egykoron nem csak a Kyuss tagjaként határozta meg alapjaiban stoner rocker énekesek utána érkező generációjának manírjait, de olyan bandákban vitte további diadalmenetre a torkába rejtett sivatagi homokot, mint a Slo Burn, az Unida és a Hermano. Meg persze a Kyuss-ból lett Kyuss Lives!-ből lett Vista Chino, folytatnám lelkesen a sort, de nem teszem, mert a banda 2013-as lemezét mai fejjel bizony már elég elhibázott dolognak tartom, még ha akkor nagyon (talán érdemein felül is) szerettem volna szeretni. Minden bizonnyal maguk a szereplők is így gondolhatták, hiszen a Chino hosszú évek óta tetszhalott állapotba merevedett, és talán rendben is van ez így.
Aztán jött hősünk szólókarrierje, előbb a saját magáról elnevezett anyag képében, és az embernek az volt az érzése, hogy John kicsit mintha menekülni próbálna a múltja és a rázáruló skatulya elől. Egyrészt az album némileg bluesosabb hangulatú volt, mint azt tőle megszokhattuk, másrészt azonban – talán épp a modernizáció jegyében – olyan effekteket is rápakoltak Garcia őrmester dallamaira, amiket talán nem mindig lett volna indokolt, hiszen olykor éppen a lényeget fedték el. Mindezzel együtt is, azt a lemezt sokkal jobban kedvelem, mint a Peace-t. A rákövetkező szólócucc, a The Coyote Who Spoke In Tongues akusztikus-letisztult világa számomra kicsit útkeresőnek tűnt, pláne, hogy nem kevesebb, mint négy Kyuss-feldolgozást is tartalmazott, és nem igazán sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ezek jobbak (vagy legalább olyan jók) lennének, mint az eredetik. De attól persze még John Garcia maradt a Sivatag Hangja.
És lassan érkeztek a hírek, hogy a harmadik szólólemez már „And The Band Of Gold" toldattal fog kijönni, ami ugyan szép gesztus a kísérőzenészek felé, de jelentősége kábé annyi van, mint annak, ahogy Brant Bjork a neve után a különböző „And The ..." variációkat szokta használni – talán kizárólag csak a saját szórakoztatására. A lényeg ugyanis ezúttal is Garcia hangja, ez a kicsit nyávogós, jócskán elbódult és rendkívül magával ragadó dallamvilág, ami ezúttal tökéletesen visszautal a kezdeti, Kyuss-béli időkre. Mint ahogy egyébként a zene is, ami bizony ennél kyussosabb már csak akkor lehetne, ha az eredeti négyes tolná, de még ez sem biztos. Pedig nyilván nem ők vannak itt, hanem az egykori társ Nick Oliveri-féle Mondo Generator-ből ismerős Mike Pygmie basszer, a meglepő módon korábban leginkább thrash és punk bandákban (Excel, Cyco Miko, The Dwarves) bizonyító Greg Saenz, valamint az az Ehren Groban gitáros, aki egy jó ideje már ott sertepertél John körül, és annyira magától értetődően hozza ezt a világot, hogy meggyőződésem: anno a Vista Chino is sokkal jobb lehetett volna vele, mint Bruno Feveryvel.
Egyébiránt itt nincsenek effektek, nincs akusztikus-merengős hangulat, blues az mondjuk nyilván van, de hát az mindig is ott volt a pszichedelikus zenék mellett a jó öreg homokzabáló desert rock legbelsejében, amint az az egykori legendás generátor partikból kinőtt, és megszerettette magát a világgal. Nem is csoda, hiszen a hangzáskép megalkotásában a legfőbb társ ezúttal az a Chris Goss volt, akit egészen bizonyosan nem kell senkinek sem bemutatni, aki valaha is szerette ezt a stílust.
Az alapok már a nyitó (és instrumentális!) Space Vato füstbe burkolózó jammelése alatt a helyükre kerülnek, hogy aztán a képet a Jim's Whiskers recsegő-ropogó blues alapokra helyezett bódulata és a Chicken Delight delíriumban dülöngélő ritmusai tegyék teljessé. És a játék később sem változik sokat, legyen szó bár energikusabb darabról (Apache Junction), vagy éppen borúsabbról (Don't Even Think About It), témájában a szerelmet (My Everything), vagy éppen a dühöt (Popcorn (Hit Me When You Can)) megidézőről. Talán egyedül a zárótétel, a Softer Side a kivétel, ami – elnevezéséhez híven – pihentetőbb, leülős darab, nem lepődnék meg, ha még az előző albumról maradt volna le. Kedvencem pedig az a Cheyletiella, ami tempóváltásai, markánsabb gitárszólója miatt talán a leginkább képes megragadni ennek a mindvégig igencsak egy irányba húzó, nem is túl bonyolult, nem is túl változatos, ám rendkívül otthonos és jóleső hangulatot árasztó zene lényegét.
John Garcia nem csinált mást, mint amihez mindig is ő értett a legjobban, és amit éppen ezért mindenki el is vár tőle: megénekelte a sivatagot.
Hozzászólások