Shock!

Igazi gatyarohasztó forróságban, bő 38 fokban indultam el, hogy aztán egy villámlások, szakadó eső, román kamionosok és egyéb természeti katasztrófák által övezett út végén térhessek haza. Közben pedig ott voltam a Hajón, ami a sivatagban állt, és amiben ott állt egy falatnyi sivatag. A fentiek olvastán dr. Sigmund Freud minden bizonnyal kedélyes mosollyal arcán szólna át a nővérkének, hogy „Emeljük a dózist, kérem!", de akkor is ez az igazság. Hiszen ismét nálunk, jelesül az A38-on járt Brant Bjork, aki maga a stoner rock, azon belül is a sivatag, aminek forró szele még a vihart is arrébb tolta a kedvünkért.

Nagyon rendes gesztus volt a rendezők részéről, hogy a hajó gyomrába szóló karszalaggal a tetőtéri bulit is szabadon meg lehetett tekinteni, és ugyan a majd négy évtizednyi (!!) múltra visszatekintő Kretens buliját látványilag végül kihagytam, ám a sörvásárlás ürügyén megejtett két-három számnyi belehallgatás alapján így sem lehetett rossz. Viszont én maradtam lent, hiszen nem akartam lemaradni egyik legkedvencebb hazai bandám, az SHPT kezdéséről, akik – ha jól rémlik – ugyanúgy ott voltak Brant bátyó jó tíz évvel ezelőtti kultiplexes koncertjén, mint én.

Fél kilenc magasságában aztán színpadra is lépett a Shapat Terror, akik jó előre felhvták a közönség figyelmét arra, hogy „benne leszünk a tévében", azaz a fellépésről tévéfelvétel készül. Ennek örömére aztán minden szám végén érkeztek is a kimondottan humoros, a kevésbé humoros és a kifejezetten bunkó beugatások, de hát ezzel nem is volt gond. Nem úgy, mint azzal, hogy Sohiék sajnos nem igazán szóltak jól. A legtöbbször nem volt különösebb gond, volt azonban – ironikus módon leginkább éppen a Szűrő című számnál – amikor baromira nem volt rendesen megszűrve a végeredmény. Ennek ellenére én élveztem a koncertet, hiszen a banda tényleg nagy kedvvel játszott, meg amúgy is, kábé lemezbemutató bulinak is elment a dolog, hiszen az Újratervezés nyolc dalából egy kivételével mindet eltolták. Jó félház már rajtuk is volt, megfelelően emelkedett hangulatban, úgyhogy nem volt itt gond egy szál se, de azért sokkal frankóbb lett volna őket is olyan hajletevő hangzással végighallgatni, mint amilyet a főhős kapott.

De előtte még – a szakadó esővel és a takonymód csúszó padlóval mit sem törődve – felszaladtunk a tetőtérbe, hogy négy-öt szám erejéig belefüleljünk a The Generators bulijába is. És azt kell mondjam, hogy az általam egyáltalán nem ismert, ám a környéken állók közötti gyors kérdezz-felelek által kiderítetten legendás státuszban álló, jó két és fél évtizednyi múltra visszatekintő banda egészen pofás kis koncertet nyomott. Különösen a szólógitáros tűnt ügyesnek, ami egy punkbandától talán meglepő, de attól még tény. Mi azonban siettünk vissza, lefelé, hiszen már várható volt, hogy érkezik a főhős.

Aki kicsivel tíz óra előtt meg is jelent, és hát fényesen beigazolódott a tétel, hogy Brant Bjork maga a desert rock. Nem ez volt életem koncertje, nem volt különösebben mágikus sem, de ez a Bornai Tiborba oltott Santanára hajazó fazon akkor is megmutatta, mihez ért igazán: úgy idehozni a '60-as és '70-es éveket (leginkább pedig Hendrixet, vagy épp a ténylegesen is megidézett Rolling Stonest), hogy az ne tűnjön öregesnek, mindenkit vadítson meg, és kizárólag jókedvet hagyjon maga után. Mondták páran utólag, hogy hakni volt, meg amúgy is nehezen indult be, ami igaz is, de szerintem sokkal inkább úgy kellene fogalmazni: így kell egy koncertet felépíteni! Az elején még tényleg csak tingli-tangli, aztán az olyan új dalok közben, mint a Humble Pie meg a The Gree Heen már lehet kicsit csavarni a jónépet, hogy aztán kábé a Let The Truth Be Konwn idején át is szakadjon a gát. Erre a szépséges szerzeményre viszont már aki nem ugrált, mutogatott, vagy éppen – megfigyelve az első sorok népét – baszott bele egy hatalmasat a mellette álló vállába, az talán nem is volt jelen.

És közben színpadra lépett a speciális vendég, egy Sean Wheeler nevű fazon, akit jómagam nem igazán ismertem ugyan, ám első blikkre – jampikat idéző öltönyében, puhakalapjában, kis kendőcskéjét rázva – elég decens fazonnak tűnt. Hát kurvára nem volt az! Két-három számmal később, immáron félmeztelenre vetkőzve, kiderült, hogy egy szénné tetovált punk rockerről beszélünk, aki kendőjét a szeme elé kötve, olykor kabuki-maszkban, ám mindig eszelősként viselkedve, egy bábjátékosba oltott Grandpierre Attilát idézve emelte az est fényét. Bizarrul hangzik? Hát, az is volt, miközben szólt mondjuk a Freaks Of Nature, vagy a Dave's War. Vagy épp a jó Sean lelépte után a Low Desert Punk (mekkora dal!), csak hogy érezzük a törődést. Mindeközben pedig a mélyen tisztelt publikum olyan szinten vadult meg, hogy csak néztem: egyrészt az első sorokban akkora daráló kezdődött, mint amit maximum hárdkór-bulikon várna az ember, majd elindult a vidéki lagzik által méltán világhíressé vált össznépi suttyóság, a „vonatozás" is! Ez azért már tényleg elég szürreális élmény volt, és ahogy láttam, maga Brant is csak pillázott, hogy mi a túró folyik ott lent.

A főszereplő egyébként maga is jól láthatóan eléggé élvezte a bő másfél órás bulit, mint ahogy a dobos Ryan Güt teljesítményéről és lelkesedéséről is kizárólag felsőfokban tudok beszélni. A zenei résszel mondjuk nem volt gond Bubba DuPree gitáros és Dave Dinsmore basszer esetében sem, csak hát ők olyan faarccal tolták le az egészet, amitől sajna nem váltak a kedvenceimmé. Nem úgy, mint ahogy a jó Bjork mester: ő ugyanis teljesen egyértelműen azon előadók sorát gyarapítja, akinek lehet, hogy némelyik lemeze nyárias kis limonádénak tűnik, de ahogy élőben a gitárjába csap, attól egyből leég a töködről a szőr. És ez a lényeg, semmi más.

Fotó: Máté Éva