Shock!

Régen volt már olyan nehéz a döntés koncertkérdésben, mint nemzeti ünnepünkön: akkor most Life Of Agony legyen, vagy Killing Joke? Újraélni a kamaszkort a Minává lett Keith Caputo vezetésével, vagy fejet hajtani egy negyvenedik (!) jubileumát ünneplő legenda előtt? Végül az szólt a post-punk/new wave határvidékéről elstartoló, majd a goth rockon és a szintipopon át egészen az indusztriális rockig eljutó londoniak mellett, hogy őket még soha korábban nem láttam/hallottam élőben, míg a másik négyesfogatot már igen. Mondanom sem kell talán – szokásomhoz híven –, rosszul döntöttem. Pedig sikerülhetett volna ez egészen másként is.

Az előzetes félelmeim például nem is nagyon igazolódtak be. A nézőszámot egyáltalán nem befolyásolta drasztikusan, hogy aznap nem csak Life Of Agony-, hanem Uriah Heep- és Kataklysm/Hypocrisy-hangverseny is volt a városban: már az előzenekarként funkcionáló Turbowolf utolsó számát is (bocs, srácok, de csak ekkor jutottam be) szellősen bár, de a nagytermet a keverőig betöltő embertömeg hallgatta, ami a főműsorra bőven elért a pultok magasságáig is. Az eredeti felállásban játszó Killing Joke emellett remek setlisttel is érkezett, pályafutásuk minden korszakából válogatva, de a hangsúlyt azért leginkább a korai időkre, illetve a tíz évvel ezelőtti reunion utáni évekre helyezve. (Ami nem is csoda, hiszen ez a négy ember csak az első három és az utolsó három Killing Joke-lemezen játszott együtt.) Intenzitásukon, lendületükön – talán egy fő kivételével – nem látszott meg a koruk, az, hogy a kissé már megmosolyogtatóan anakronisztikus, Youth becenévre hallgató legifjabb tagjuk is ötvennyolc éves. A csapat állítólag jóval nagyobb kedvvel is nyomult, mint nyolc éve a Hajón, és mindez igaz volt a menet közben mind csökkenő számú, ám lelkesedésében töretlen közönségre is. Hogy akkor mégis mi volt a gond? Hát minden élő koncert legnagyobb ellensége, az ótvar hangzás! Ami ezúttal sajnos hatványozottan támadt ránk.

A nyitó Love Like Bloodot, a banda egyik legismertebb slágerét még vitte is előre a lendület, de aztán az European Super State, pláne az amúgy rendkívül bivaly Autonomous Zone alatt már mindenki kezdett kétségbe esetten tekingetni a keverőspult felé, hogy ugye nem ezt a rendkívül hangos és fülsértően éles, aránytalan hangzást szánják nekünk egész éjszakára? Aztán az Eighties-nél leesett, hogy talán nem is csak ez itten a baj. Az egyre inkább egykoron jobb napokat is látott, kiégett veterán katona kinézetét magára öltő Geordie Walker tétova mozdulatai, kedélyes dülöngélése már a kezdőnóta alatt is feltűnt, de ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés: hiszen ez a manusz valószínűleg be van seggelve! Mivel szondát nyilván nem fújattam vele, és (ekkor még) elég messze is álltam, biztosra nem állíthatom a dolgot, de az, hogy valaki egész pályafutása legikonikusabb és valószínűleg legtöbbször játszott gitártémájából egy olyan, felismerhetetlen masszát gurítson elő, ahogy ő tette, azért az több mint gyanús. Mindegy, túléltük ezt is, különösképpen annak köszönhetően, hogy a koncert elején még fehér zakóban parádézó Youth és a csapat titkos fegyverét jelentő Big Paul Ferguson által alakított ritmusszekció tényleg marha feszesen játszott, különösen utóbbit volt érdemes nézni és szerencsére hallgatni is, mert ha valaminek eltalálták a hangzását ezen az estén, azok a dobok voltak.

Szívesen mondanám, hogy a magához képest meglepően keveset beszélő (és lényegében egyáltalán nem politizáló!) Jaz Coleman is közel tökéleteset nyújtott, de ez sajnos nem lenne igaz. Nem tudom, hogy a konstans módon gyatra hangzásnak köszönhetően-e, vagy valami másnak, de hangja néha bölénybömbölésként szállt a teremben, máskor viszont tevékenysége inkább tűnt fürdőkádban előadott spicces gajdolásnak. Viszont tényleg élte a dolgot, vitathatatlan lelkesedéssel adta elő a dalokat, így rá tényleg még csak minimálisan sem szeretném ráhúzni a vizes lepedőt.

A műsor közben csordogált előre szépen, át New Cold Waron és Requiemen, míg a lényegében egyetlen lassabb dalként megidézett In Cytherán keresztül eljutottunk a zseniális Butcherig, ahol – mintegy varázsütésre – kitisztult a hangzás, és egészen így is maradt a soron következő Loose Cannon és Labyrinth tételekben is. Vitán felül ez a szakasz volt a koncert csúcspontja, és már bizakodni kezdtünk, hogy ez az, a feléig szar volt ugyan, de innentől akkor minden a helyére kerül, amikor is sunyi mélyütésként megkaptuk a Corporate Elect gyalázatát, ami nem volt több egy zajmasszánál, amin csak rontott a rendezői jobbon megbújó szintis pasi (vagy nő?) teljesítménye, aki a refrénben teljesen értelmetlenül és értelmezhetetlenül hatalmasokat bömbölt bele a mikrofonba, elnyomva ezzel Jaz énekét is. Én pedig innentől kezdve egyszerűen nem találtam a helyem, pláne, mikor meghallottam, hogy az Asteroid ütős gitártémája sem sokkal több némi zsizsegésnél.

Oké, a ráadásban a The Death And Resurrection Show és a Pandemonium már sokkal jobban bejött, de ez szinte már csak arra volt jó, hogy jelezze: ez az egész lehetett volna nagyon frankó is. Csak hát nem lett. És még mielőtt megkapnám, hogy süketebb vagyok, mint Weisz Fanni, meg egyébként is, tuti csak azért mentem oda, hogy fikázódjak, elmondom, hogy én még erről a koncertről sajnos egyetlen embertől sem hallottam vagy éppen olvastam azt, hogy igazán jól sikerült volna. És mivel tényleg szeretem a Killing Joke-ot, ha jönnek még, biztosan el is fogok menni, hogy ne ez a gyilkos tréfa maradjon velük kapcsolatban az egyetlen élő emlékem. Mert ez a zenekar többet érdemel. És ez a közönség is többet érdemelt volna.

(A koncert után többen több helyen is dühödten szedték le a keresztvizet a Dürer Kert stábjáról, de amennyire én tudom, totál feleslegesen, a Killing Joke ugyanis saját hangmérnökkel dolgozott. Ez esetben viszont még nagyobb a baj.)

Fotó: Máté Éva