Shock!

Igazán tartalmas hosszú hétvégét kínált az idei ünnep a klasszikus rockzene híveinek, érdemes volt tehát wellnessezés helyett valami kevesebb elkötelezettséggel járó elfoglaltságot keresni, illetve pestieknek itthon maradni, hiszen vasárnap Axel Rudi Pell adott baromi feelinges koncertet, a négy napos pihenés zárásaként pedig elindíthattuk a Uriah Heep új lemezének negyvenegy állomásos turnéját is. Más kérdés, hogy aznapra volt más, minimális közönség-átfedéssel járó esemény is (én legalábbis nagyon szívesen megnéztem volna például a Life Of Agonyt is), de őszintén szólva az a plusz huszonhárom ember abszolút nem hiányzott az Akváriumból, tekintve, hogy sold out lett az esemény.

Mindez ismét eszünkbe juttatta, mennyire hiányzik a Pecsa, illetve egy méretében hasonló kaliberű helyszín Budapestről az őszi-téli szezonra. Már tavaly, a Clutch koncertjén is igen kényelmetlen volt a csutkára megtelt nagyterem, pedig a hely adottságai amúgy kiválóak – a Barba Negrával szemben például nagy előnye, hogy ki lehet menni leülni, ha az éppen játszó zenekar kevésbé kelti fel az ember érdeklődését. Mondjuk emiatt az Amberjacknek kevésbé kellett aggódnia, mert már náluk szinte teljes volt a teltház – gondolom, a legtöbben úgy voltak vele, hogy megcsípnek egy helyet, és onnan már nem mozdulnak –, és mivel műfajban elég közel álltak a főbandához, na meg jól is játszottak, nem volt nehéz bemelegíteniük a népet. Én korábban csak névről ismertem őket, mert relatíve gyakran bukkan fel a nevük közösségi médiás koncertajánlókban, de reméltem, hogy a szervezők azért felállítanak valamilyen mércét.

Így lett, bár nem mondom, hogy azonnal Amberjack-rajongóvá váltam. Ennek egyik oka, hogy híres névrokonom méginkább névrokonának, Láng Vincének (tényleg így hívják!) hangja kissé nekem fura tónusú, kiejtése pedig némileg hunglish. A zene viszont tényleg baromi jó, a két gitár-billentyű-retrorock kombó és a kiállás miatt elsőre a Black Crowes ugrott be, de később azért jobban a Heep felé tendált a dolog. Igaz, ennél a stílusnál tökmindegy az összetevők aránya, a lényeg úgyis a feeling, és az bizony bőven volt (külön érdemes megemlíteni a rövidke zongoraszólóba az ünnep miatt spontán becsempészett Himnusz / July Morning geget). Olyannyira, hogy simán elmegyek saját bulijukra is, és végül is mi más lehet a célja egy nyitóbandának? Mármint nem az, hogy én személy szerint megnézzem őket önállóan, hanem hogy bárki elmenjen rájuk az előzenekaros fellépés után. Sok kiváló banda nem tud jól élni az ilyen lehetőségekkel (persze néha eleve hálátlan a legtutibbnak tűnő support-szerep is), de nekik sikerült.

Ahogy említettem, a Uriah Heep nálunk indította az új turnét, ennélfogva nem álltak rendelkezésre setlistek, a legutóbbiak a nyárvégi fesztiválos műsorok voltak, hagyatkozhattunk tehát a meglepetésre. Mondjuk azt sejtettem, hogy a csapat is bízik az új lemezben, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy hat (!) dalt tolnak majd el a Living The Dreamről, ebből egyet pedig (Knocking At My Door) legutolsó dalként, a Sunrise ráadás után. A másik öt nagyjából az volt, amire tippeltem volna, ha van ilyen játék, és nem kérdés, hogy a Grazed By Heaven tökéletes nyitódal koncertre is (szerintem simán bent marad hosszútávon), a címadó meg a Take Away My Soul eleve ordított az élő előadásért, a Waters Flowin' baromi jó kis lazítás a Lady In Black szintén nyugisabb percei előtt (szerencsére továbbra sem tolják túl ezt a gigaslágert, és általában túl vagyunk rajta középtájt), majd ezt követően ugyanúgy csúcspont lehet itt is a Rocks On The Road, mint az albumon. Más kortársak – hiába sikerül jól az új anyaguk – két-három új szerzeményt mernek általában csepegtetni élőben, azokat is csak nagyon óvatosan, éppen hogy elnézést nem kérve. A Heep viszont nem szarozik, tolja őket arcba, és ez még működik is. De hangsúlyozom: legutóbb ők sem voltak ennyire bátrak, és ez tényleg alátámasztja, amit az albumról írtam nemrég – igaz, három éve a régi cuccokból csemegéztek merészebben.

Korábbi ínyencségnek ezúttal csak az Abominog lemez Too Scared To Runja számított, meg talán a másodikként megdörrent Return To Fantasy, a többi kvázi kötelező volt, viszont ezek tényleg annyira, de annyira zseniálisak, hogy tényleg nem lehet megunni őket – sokszor elmondtam már, hogy a Ladyt meg a Gypsyt sem, pláne nem egy Rainbow Demont vagy a July Morningot. A Look At Yourself meg az Easy Livin' is olyan slágerek, amiken ezredszer is elképedek – imádom a többi nagy hard rock bandát is, de ha most egy pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy válasszak egyetlen egyet, Rainbow ide, Uli Roth-féle Scorpions oda, még a Led Zeppelinnel és a Deep Purple-lel szemben is a Heepet választanám (bár igaz, ami igaz, törekednék a kompromisszumra, hogy a Black Sabbath miatt kettő lehessen mégis).

Az meg, hogy mennyire húzott a buli, külön fejezetet érdemelne. Mert oké ugyan, hogy Mick Box az egyetlen, aki túl van a hetvenen, de Phil Lanzon is 68, Bernie Shaw 62, és ők is elképesztő formát nyújtanak, de a sokat emlegetett Russel Gilbrook energiája sem egy átlag 54 évesé. És persze Dave Rimmert is muszáj megemlíteni akkor már, mert egyrészt baromi jól szólt az ő basszusgitárja is, másrészt tisztelettel és alázattal tölti be a Trevor Bolder után hagyott űrt. És ne feledjük: a Grazed By Heavent ő írta Jeff Scott Sotóval! Még egy ilyen nóta bizony jót tett volna az utolsó JSS-nek...

Nemigen tudok mást hozzátenni a fent elmondottakhoz, egyszerűen fantasztikus volt a koncert. Bár sajnáltam, hogy Piedone segítőtársának távoli rokonának jelenését elszalasztottam, ezután valószínűleg akkor sem utaztam volna át a Hajóra, ha esetleg ott bevárják az innen átmenőket.

Fotó: Zsiga Pál / Akvárium Klub Official