Shock!

Ugyan még mindig elég gyakran előfordul, hogy a gigasztárok produkciói elkerülik hazánkat, az elmúlt évek koncertdömpingje alapján azért egyértelműen kimondható, hogy Magyarország stabilan bekerült a turnés vérkeringésbe. Underground szinten legalábbis. Épp ezért hála istennek olyan, a kontinensen aktívan turnézó, évtizedes múltra visszatekintő előadót is egyre nehezebb találni, aki még sosem tette tiszteletét nálunk. Nos, Axel Rudi Pell történetesen ilyen, így sok-sok éve magára várató pesti eljövetele akkor is bőven eseményszámba ment volna, ha csapatával egyedüliként érkezik. A Knights Call turné két vendége azonban a Gamma Ray két alapembere, Henjo Richter és Michael Ehré köré szerveződött The Unity, illetve a nálunk meglehetősen népszerű heavy metal csapat, a Freedom Call frontembere.

Az estét Chris Bay kezdte pontban hétkor, egy száll akusztikus gitárral és fülig érő vigyorral. Ugyan a Freedom Call sosem találkozott különösebben az ízlésemmel, kíváncsi voltam, hogy egy teljesen más zenei világban mozogva mire lesz képes, voltak ugyanis kifejezetten jó akusztikus, dallamos produkciók hasonló közegből, gondoljunk csak például Oliver Hartmann szólódolgaira. Chris mindazonáltal kisebb hendikeppel indult, ugyanis a legutolsó akusztikus szóló-előadás, amit láttam, Kip Winger bulija volt, ami objektív mércével mérve azért egészen más szint. Wingerhez mérni viszont gyakorlatilag bárkit övön aluli volna, és szerencsére nekem is sikerült a kezdeti fanyalgást hamar elhessegetnem. A folyamatosan és szélesen gesztikuláló, végig roppant nyílt Chris tényleg maximálisan odatette ugyanis magát, és mikor Freedom Call helyett a szólólemezéről játszott dolgokat, akkor tök jól működött is az előadása. A Freedom Call dalai egész egyszerűen nem elég karakteresek ahhoz, hogy ennyire lecsupaszítva is működjenek, a poposabb szólócuccok viszont már első hallásra is megfogtak.

Chris programjába végül összesen talán öt dal fért be, majd pár perc szünet után jöhetett is a The Unity, ahol Henjo és Michael ütik el az időt, míg a főnök, Kai Hansen tökfejkedése miatt a Gamma Ray szünetel. A csapat két lemeznél jár, zenéjük pedig tulajdonképpen nem is áll messze az anyazenekar világától, így a dallamos európai heavy metalra különösen fogékony magyar közönségnél nyilvánvalóan nyert ügyük van. Énekesük, az olasz Jan Manenti ráadásul még a Tavaszi szél vizet árasztot is elhalandzsázta Freddie Mercury után szabadon, végképp feltüzelve ezzel az egyébként is lelkes közönséget. Ettől függetlenül azonban sajnos a The Unity élőben nem tud többet megbízható középszernél: sem a színpadi jelenlét, sem a dalok nem elég erősek, így számomra nem is nyújtottak sokat. Utolsó időszakában a Gamma Ray sem volt épp csúcsformában, de a The Unity ezzel együtt sem ér még csak a közelébe sem. Az ottani háttéremberek időkitöltő projektje ez, semmi több.

Mikor két évvel ezelőtt láttam Axel Rudi Pellt Bécsben, sokkal kevesebben voltak, mint most, a nézőszám tehát abszolút kellemes meglepetést jelentett. Mert ugyan Axel kétségkívül kultikus figura, nálunk mégsem tartozott soha a fősodorba, így kétesélyesnek tűnt, megállhat-e a lábán ez a buli. Végül aztán minden jól alakult, a Barba Negrában jó kétharmadház nézte, ahogy a kiírt program előtt néhány perccel Bobby Rondinelli beül a dobok mögé, majd felcsendül az intro. Aztán hirtelen félbeszakad, majd következik néhány másodperces tanácstalanság, aminek végén a zenekar huszáros mozdulattal végül csak belecsap az első nótába. Nem indult jól tehát a buli, főleg, hogy ekkor még sem a színpadon, sem előtte nem szólt Volker Krawczak basszusgitárja egyáltalán, illetve a billentyűs Ferdy is hevesen mutogatott a keverősnek. Hamar megjött aztán a bőgő, és ugyan az egész koncertet végigkísérte a tagok reklamálása a sound miatt, kifelé okésan szólt a cucc. Ha nem is dörrent meg olyan ellenállhatatlanul Axel gitárja, ahogy anno Bécsben, a kissé talán alulkevert billentyű időnkénti eltűnését leszámítva mindent lehetett hallani, bár kétségtelen, hogy a gitársound nem horzsolta le arcunkról az arra kiült vigyort, amit a frontember Johnny Gioeli egy perc alatt odavarázsolt.

Bár az előzetes hírek szerint Johnny kisebb megfázással küzdött, ahogy megérkezett a színpadra, egyből minden a helyére került, gyengélkedésnek pedig a leghalványabb jelét sem lehetett látni rajta. Ugyan Axel a főnök és a brand a csapat mögött, élőben egyértelműen Johnny a produkció lelke, aki egyfajta one man showként pörgeti végig a koncerteket. Az örökmozgó, folyamatosan szövegelő fickó le sem tagadhatná, hogy amerikai, és az is biztos, hogy nélküle kissé sótlannak is tűnne a brigád. De szerencsére itt van nekünk Johnny, aki hol a bagolyszerű Volkerhez bújik oda, hol a kopasz Dévényi Tibi bácsit idézően mosolygó Ferdyvel kacsint össze, miközben tenyeréből eteti a közönséget, mellesleg meg kiválóan elénekel mindent. A már vele készült nóták nyilván nem okoztak gondot, de simán hozta a Jeff Scott Sotóval fémjelzett Fool Foolt, Warriort vagy a ráadásban a Masquerade Ball-lal medleyben előkerült Cashbaht is. A programban azonban természetesen nem ezek voltak túlsúlyban, hisz a csapat élén már huszonegy éve ő áll, és az olyan Gioeli-érás dalok, mint mondjuk az Oceans of Time, a záró Rock The Nation vagy a Bobby „zseniális" dobszólóját is felvonultató Mystica remekül működnek is, az újabb dolgok azonban számomra már kicsit összefolynak. Sajnos Axel is beállt egyfajta tömegtermelésre az utóbbi években, ami óhatatlanul jár némi futószalag-jelleggel, akkor is, ha összességében a lemezei még mindig bőven megugorják a lécet.

És ez a koncert is abszolút magabiztosan hozta a szintet, annak ellenére is, hogy látványosan sokat bakizott a zenekar: a végig erősen összpontosító, társait figyelő Rondinelli egyszer konkréten rossz nótát kezdett el, de Ferdy is tök mást vokálozott be a dobszóló után a színpadra épp visszasétáló Gioeli alá, mint amit a frontember épp énekelt. Sokat persze mindez nem vett el a koncert élvezeti értékéből, ritkán látni azonban ilyen szintű produkcióban ennyi hibát, azaz a németes precizitás ezúttal nem jött össze.

Axel Rudi Pell általam látott, 2016-os bécsi koncertje egyértelműen jobb volt ennél a fellépésnél, és nem csak azért, mert az volt számomra az első. Szó sincs azonban arról, hogy rajongóként ne lehetett volna ezt a végül csaknem kétórásra duzzadó dalcsokrot is maximálisan élvezni. A közönség reakcióját elnézve pedig remélhetőleg lesz lehetőségük legközelebb kiköszörülni azt az aprócska kis csorbát, ami ezúttal az előadáson esett.

Fotó: Barba Negra Music Club