Shock!

Érdekes kontrasztot eredményezett, hogy az eredetileg augusztusban esedékes Sons Of Apollo-koncertet csak a már lefixált Kip Winger-buli napjára sikerült újraszervezni. A maguk nemében külön-külön abszolút etalonnak számító zenészek aligha vezethettek volna elő olyan produkciókat ezen az estén, amelyek távolabb állnak egymástól. Miközben az egykori MTV-poszterarc egy szál gitárral, némi perka kíséretében, lemeztelenítve adta elő a régi slágereket, Mike Portnoy, Billy Sheehan, Ron Thal, Derek Sherinian és Jeff Scott Soto progmetal-szupergroupja pont ennek ellenkezőjét hozta, mindent a maximumon is bőven túlpörgetve. Koncertjük emiatt – számomra – nem is volt annyira tökéletes, mint lehetett volna, viszont ezzel együtt is elég egyértelmű, hogy a csapatban még komoly tartalékok rejlenek a jövőre nézve.

Kip Winger ezúttal – szokásától eltérően – nemcsak jellegzetes kékeszöld gitárját hozta magával, hanem egy Robby Rothschild nevű perkás-vokálos srácot is, akivel ketten vezették elő a klasszikus régi, illetve újabb dalok áthangszerelt változatait. A korai, fél hetes kezdésnek és a dugónak köszönhetően a nyitó Crosst még én is csak a Trackhez közeledve hallgattam – ezzel sajnos nincs mit csinálni, a közönség is fokozatosan gyűlt, hogy aztán a program végére elég szép számmal jöjjünk össze. Kip hangja a Cross alatt kicsit állítólag még rakoncátlankodott, de mire az Easy Come Easy Go és a Who's The One alatt végre átadhattam magam a műélvezetnek, már nyoma sem volt ilyesminek: noha a főhős 57 éves, minden úgy szakadt ki a torkából, ahogy kellett.

Ezen túlmenően egyébként nem tudok túl sokat hozzátenni a 2008-as és a 2012-es Winger akusztikról írtakhoz: Kip minden porcikájából árad a zene, és amellett, hogy kábé az egész színtér egyik legkomolyabb muzsikusa, még hihetetlenül szimpatikus és jó kisugárzású ember is. A műsor nem nyúlt túlságosan hosszúra, de nem hagyott maga után kívánnivalót, benne a régi Winger-arénahimnuszokkal (az Easy Come..., a Can't Get Enuff, a Madalaine és a Seventeen mellé a régebben hanyagolt Hungry és a progosabb Rainbow In The Rose is befért), a Down Incognitóval a Pullról, az instru, keleties Free hömpölygésével, illetve a két régi nagy balladával, a Miles Awayjel és a Headed For A Heartbreakkel.

Előbbiben most a közönség soraiból felhívott, horvát Dino Jelusić vendégszerepelt, akivel állítólag nem volt lezsírozva semmi sem előre – mindez érdekes, mivel a srác amúgy nemcsak saját bandájában, az Animal Drive-ban énekel, hanem a Trans-Siberian Orchestrával is dolgozott már, és Winger is ismerte. Mindegy, a duett kiválóan sült el, főleg, hogy oldalt előkerült Jeff Scott Soto is, aki a telefonjával filmezte a történteket. Bár Kip integetett neki, hogy ő is jöjjön, sajnos nem állt kötélnek, pedig ezt azért alighanem mindenki megnézte volna... Maga Winger egyébként a Better Days Comin'-t egyedüliként képviselő Ever Wonderben énekelte a leghatalmasabbat. Szokása szerint semmit sem tolt túl, de amit játszott, az makulátlan volt. Szó szerint órákon át lennék bármikor képes hallgatni ebben a formában, ahogy zenél.

Bevallom, amikor megérkeztek az első hírek a Sons Of Apollóról, meglehetősen szkeptikusan álltam a dologhoz: az ilyen-olyan kísérletek, projektek után már a felállásból is nagyon egyértelműen úgy tűnt, hogy Mike Portnoy a saját pályáján akarja megverni a Dream Theatert, és tartottam tőle, hogy valami lélektelen, görcsös lemezt eredményez majd a nagy nekibuzdulás. Aztán megérkezett a Psychotic Symphony, és kénytelen voltam megadni magam: a zenekar valóban a saját pályáján akarta megverni a Dream Theatert, viszont minden különösebb nehézség nélkül sikerült is nekik a nagy attrakció. Ráadásul – elsősorban Bumblefoot és Jeff Scott Soto leigazolásának köszönhetően – még csak azt sem lehet rásütni a zenére, hogy valami 2000-es szabású, klisés unalomprog-cucc lenne. Szóval innentől kezdve hurrá, a Sons tényleg ideális Dream-pótléknak tűnik, ha már a másik banda olyan manapság, amilyen. Most már csak az kellene, hogy tartósan is együtt maradjanak, amire azért – kettes lemezről szóló nyilatkozatok ide vagy oda – nagyobb összegben nem mernék fogadni...

Előzetesen egyébként a nézőszámra sem tippeltem volna szívesen úgy, hogy tétre megy, de a nagy nevek meg a kiválóan sikerült lemez szerencsére jó cégérnek bizonyult, a keverőig szépen megtelt a Track, mire nyolc óra körül színpadra lépett az ötösfogat. A műsor – nem túl meglepő módon – a God Of The Sunnal indult, ami nagyjából mindent össze is foglal a Sons Of Apollo lényegéről. Tényleg nem tudok mást mondani, egy ideális világban The Astonishingek helyett valami ilyesmit játszana a mai Dream Theater. Ez is progmetal, a keretek adottak, mégis jó példa arra, hogy önmagunkba szerelmes, céltalan és értelmetlen dagályosság nélkül is lehet tágítani a stílus horizontját...

A csapat nem szólt lemezminőségben, Portnoyból például végig határozottan kevesebbet hallottam az ideálisnál, és néha a gitár is lehetett volna markánsabb mondjuk Derek Sherinian végig baromi hangos billentyűparkjának rovására. Viszont – és ez egy fontos viszont – nem nagyon kellett törődni ilyesmivel, a Sons Of Apollo ugyanis még a maga komplex, fajsúlyos zenéjét is kvázi slágerrockként adja el, vagyis gond nélkül elterelték a figyelmet a hiányosságokról. Persze nincs ebben semmi meglepő: ezek az arcok mind rutinos profik, mindegyikük arénákban szocializálódott, a legnagyobb tömegeket is könnyedén elszórakoztató veterán, ráadásul JSS személyében sikerült egy olyan szórakoztató, imádnivaló frontembert igazolniuk, akire tényleg lehetetlen nem odafigyelni. Ráadásul – ahogy említettem – Jeff abból a szempontból is remek választásnak bizonyult, hogy messze nem tipikus progrocker torok a maga feketezenei, AOR-os és popos gyökereivel, szóval nagyon sokat tesz hozzá a csapat önálló hangzásához is. (Még azzal együtt is, hogy egyébként összes eddigi találkozásunk közül most volt eddig a legkevésbé kiugró formában hangilag, pedig betegen is láttam már.)

A másik nagy csodafegyvernek amúgy élőben is Bumblefoot bizonyult, akit eddig csak egyszer láttam élőben, a Guns N' Roses emlékezetes, 2006-os arénás fellépésén. Fölényes tudása, virtuozitása, játékának hajmeresztő egyedisége akkor is mellbevágó volt – csak éppen baromira nem illett a csapatba. Itt ugyanakkor jelentős mértékben köré épülnek a dolgok, és Ron rendesen oda is tette magát, legyen szó akár egészen változatos és különleges ritmustémáiról, akár gyilkos szólóiról. Perverz élvezet volt figyelni és hallgatni, ahogy néha két kézzel egyszerre tolta a kétnyakú gitáron, és ráadásul még kiválóan hozta a magasabb vokálszólamokat is Soto mellett. Sheehan és Sherinian szintén kiemelt szerepet kapott, még Portnoy tűnt mindenki közül a leginkább visszafogottnak az önálló villantások terén. És természetesen nem kizárólag Soto felelt a show-ért, hiszen a végig bohóckodó Billy vagy Bumblefoot ugyanígy kivette a részét az akciózásból, meg persze Mike sem nagyon képes a háttérben maradni.

A műsor nagyjából a program derekáig tökéletesen építkezett a nagyon fogós Signs Of The Time-mal, a Deep Purple 21. századi változatát leképező, kedvenc Divine Addictionnel, majd a Falling Into Infinity Just Let Me Breathe-jével. Utóbbi természetesen óriásit szólt, és nagyszerű volt ennyi év után ismét koncerten hallani (Shannon Hoon helyett Chris Cornell-lel a szövegben, nyilván). Hallatlanul élveztem a tekervényes Labyrinthet, a lemez egyik legizgalmasabb szerzeményét is, olyannyira, hogy még az első hangszeres blokkot is elég jól fogadtam utána, pedig Sheehan önálló szólói nem tartoznak éppen a kedvenceim közé. Bár azért jólesett utána a direktebb Lost In Oblivion, ezt nem tagadom... A JSS főszereplésével elővezetett Queen-tribute is tetszett, ízlésesen fűzték utána az Alive-ot is. Miután azonban Soto levonult inni egyet, és átadta a terepet a hangszereseknek, sajnos megtört a koncert íve. A Rózsaszín Párduc főtémájánál még tartottam a ritmust, de az Opus Maximus még gigantikusabbra hizlalt instru-orgiája egyértelműen túlzásnak bizonyult utána, főleg, hogy Sherinian utána még egy önálló szólóval is megfejelte. Itt már szabályosan rettegtem, mert sanszosnak tűnt, hogy ha mindennek tetejébe még egy Portnoy-dobszólót is végig kell hallgatnom, akkor a mentők fognak elvinni.

Szerencsére ezt megúsztuk, de – noha nem mértem – így is legalább húsz perc ment el a buliból túlpörgetett, jobbára teljesen öncélú hangszerszexualizálással. Nagyon szeretem ezeket az arcokat, nyilván eszemben sincs megkérdőjelezni a képességeiket, és tudom, minek mentem oda, mire számítottam, bla-bla-bla. Ez viszont akkor is SOK volt így, ebben a formában. Jóval szerencsésebb lett volna elosztani a szóban forgó hangmennyiséget mondjuk három blokkra a buli különböző pontjain, és ahogy elnéztem, nem kizárólag én gondoltam ezt így, ugyanis ahogy telt az idő, úgy indultak meg egyre többen a pultok meg a vécé irányába. Sajnos olyan szinten tört meg a lendület, hogy számomra már a Derek szólójából – amúgy nagyon szépen – kibontott Lines In The Sand sem tudta visszahozni a kezdeti feelinget. Pedig utóbbi önmagában így is a komplett műsor legjobb dala volt, még azzal együtt is, hogy JSS-nek érezhetően nem feküdt annyira, mint a sajátok. (A refrénben is Ron nyomta James LaBrie dallamait, neki pedig a Doug Pinnick-féle sorok jutottak.)

A ráadásban a biztonság kedvéért kaptunk pluszban még egy Bumblefoot-szólót, ha valakinek nem lett volna elég eddig az egyéni villantásokból, de a zárás azért szerencsére konvencionálisabbra sikeredett. A Van Halen-féle And The Cradle Will Rock...-ot JSS a közönség sorai között sétálva nyomta, és az ilyesmit azért mindig muszáj értékelni. Tényleg zseniális ez a fickó, az ember egyszerűen nem tud nem mosolyogni, ha ránéz. A legvégére pedig a Coming Home maradt, nagy együtténekléssel, ahogy kell, sőt, Jeff még a színpad legszélére is kijött, és mikrofon nélkül sem maradt szégyenben.

Elég sok mindenkivel beszéltem a koncert után, így tudom: alighanem kisebbségben maradok azzal, amit fentebb leírtam. Volt, aki a '98-as, első budapesti Dream Theater-koncert katarzisát élte újra, mások szerint pedig szimplán hülye vagyok, és semmi öncélú nem volt a szólómaratonban. Meg különben is, gondolom, majd akkor dumáljak, ha én jobbat tudok. Nos, természetesen nem tudok jobbat, és összességében tetszett is a Sons Of Apollo fellépése, de ismét csak azzal tudok előjönni: a kevesebb néha több. Mivel azonban ez az öt arc láthatóan nagyon együtt van a színpadon, és baromira élvezik is, amit csinálnak, szerencsére jó esélyt látok rá: amikor legközelebb, kétlemeznyi saját nótával a tarsolyukban érkeznek hozzánk, már ennyin sem fogok tudni fanyalogni. Így legyen!