Ma már kimondottan unalmas és közhelyszerű az újkori Uriah Heep jó tizenöt éve tartó bomba formáját emlegetni, az elmúlt évtized lemezes korszakának erényeit szajkózni meg pláne. Folyamatosan alkottak, rendszeresen jártak hozzánk is, nem kell tehát a messziről jött ember kétes hitelességű beszámolóira alapozni: akit érdekelt, összefuthatott a bandával itthon is. És tegyük hozzá: az 1998-tól tartó lemezmentes évek is aktívak, termékenyek voltak, a DVD-korszak felfutását példásan kihasználták temérdek koncertanyaggal, amelyek közül természetesen egyik jobb, mint a másik. (Az Acoustically Driven meg a Magician's Birthday Party konkrétan etalon a „szűk körben lejátszott, családias live" műfajban.) Mégis, valahogy mellbevág az a tény, hogy jövőre lesz első lemezük megjelenésének ötvenedik évfordulója. Vannak persze más bandák is, de talán egyik sem pörgött ennyire folyamatosan és mi tagadás, talán senki nem csinált ennyi baromi jó újkori albumot.
Hogy árnyaljam a képet, nekem a Wake The Sleeper után kevésbé tetszett az Into The Wild, az Outsider pedig nem is dörrent meg különösebben (ezen véleményeim friss újrahallgatások után is megmaradtak), de az is igaz, hogy ezek szubjektív meglátások, mert egyrészt a minőség mindig magas maradt, másnak pedig pont ez a két anyag jön be. Élőben sosem volt gond az aktuális dalokkal, amúgy pedig a '80-as évek Heepje is csinált pár vitatottabb, kevésbé népszerű lemezt – a mostani éra termései messze nem ilyen megosztóak. Ami a Living The Dreamet illeti – mivel ez egy elég gyakori szófordulat, szerintem felesleges fennakadni azon, hogy az új Slash címe is ez – , érdekes módon most érzem először, hogy nemcsak hogy elérték a Wake szintjét, de talán egy kicsit még meg is fejelték azt. Sokkal progosabb, játékosabb, ha úgy tetszik „hetvenesévekbelibb" ezúttal a zene, mint az elmúlt két alkalommal, viszont a megszólalás most a legmodernebb. Valamit tényleg nagyon elcsíptek a sounddal, illetve a súlyosabb vonalról is ismert Jay Ruston is nagyon ráérzett a Heep-stílusra, valahogy úgy, mint pár éve Kevin Shirley is egyik-másik régi bandánál – igazi „modern retro", tényleg élmény hallgatni, ahogy ezt szerkesztőségi berkekben szeretjük mondogatni. Ugyanakkor a Shirley-produkciókkal szemben sokkal fémesebb az összkép, ami szerintem baromira jól áll a csapatnak azzal együtt, hogy biztos lesz, akinek pont ez nem tetszik majd. De jó hír, hogy a kiváló dalok miatt még ezek a konzervatívabb fanok is felül tudnak majd emelkedni ezen a fenntartásukon.
Mindegy, hogy az elején, a közepén vagy a vége felé kapunk bele a lemezbe, sehol egy punnyadtabb rész, egy üresjárat, egy gyengébb pillanat. Összevissza hallgatva is működik az egész, de mint album is baromi jól felépítették. Először is, hatalmas elánnal indítanak a srácok a Grazed By Heavennel, ami olyan lökést ad a hallgatónak, hogy gyakorlatilag odaragaszt a hangfal elé, illetve ráolvasztja a fülest a fejünkre. A tempó húzása persze nagyban köszönhető Russell Gilbrook immár szintén közhelyszámba menő lendületének, amivel a zenekaron is lökött egy hatalmasat csatlakozásakor, és lényegében ebben a szellemben folytatódik a lemez. A címadó és a Take Away My Soul szinte átgázol a hallgatón (bár előbbi kimértebb tempójú, de letaglóz így is), utóbbi dalban ráadásul egy baromi ízes, afféle live verzió-féle „végtelenített" szóló-témázás van, amitől ugyanakkor egyáltalán nem tűnik túlnyújtottnak. A progos érzésvilágot remekül hozza a Rocks In The Road (abszolút csúcspont!) és az It's All Been Said (tömény '70-es évekbeli heepizmus), de ordas nagy a klasszik feeling az Under Your Spellben is.
Igazából felsorolhanánk az összes számot, ez itt egy abszolút pillanatnyi és szubjektív megítélés alapján összehozott lista, hiszen másnak talán pont – teszem azt – az inkább a '80-asok hair metal stílusában íródott Goodbye To Innocence lesz majd a kedvence. Érdemes viszont megemlíteni, hogy mindössze kétszer lassulunk le, először a tényleg nagyon hangulatos, full akusztik Waters Flowingnál, később pedig a záró Dreams Of Yesteryearnél, amely inkább a hőskor epikus Heep lassúira emlékeztet, de hát lírában mindig is istenek voltak Mick Boxék. Az igazságtalan párhuzamokat kissé helyretéve, a Deep Purple-re sosem volt jellemző ez a fajta drámaiság (illetve: nem ez a fajta drámaiság volt jellemző rájuk). Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, milyen új dalok kerülnek majd elő élőben az Akváriumban, én akár az egész abumot szívesen meghallgatnám, de nálam a Heep azon bandák sorát gyarapítja (sőt, mondjuk úgy: a lista élbolyában található), amelyek tök mindegy, mit nyomnak, még az elcsépelt dalokat is alig várom, hogy felcsendüljenek. És azt is nagyon remélem, hogy Phil Lanzon billentyűi is így fognak szólni, mert ami itt tőle hallgató, az akár heepes munkásságának csúcsaként is jellemezhető – zene füleinknek!
Nem kétséges, hogy 2018 egyik maximális pontszámú csúcsteljesítményéről beszélhetünk – külön örülök annak, hogy mindezt pont tíz évvel a hasonlóképpen pontozott visszatérés után mondhatom el.
Hozzászólások