Shock!

Tizenkét év veszett hosszú idő. Bizonyos bűncselekmények esetén ennyi a büntethetőségi korhatár; ekkora életév fölött már önállóan dönthet az ember arról, hogy szeretne-e covid elleni védőoltást, és ennyi év rabszolgaság pont elég volt egy rendkívül demagóg és gyenge filmnek ahhoz, hogy három Oscart is megnyerjen. És pontosan tizenkét éve lépett fel hazánkban Isten báránya, ki bűneinket elveszi. Várható volt, hogy erre az infóra, pláne a köré rittyentett minifesztivál hírére jelentős tömeg fog összeverődni a Barba Negrában ezen a kellemesen szaharai hőséggel támadó nyárestén, de a végeredmény még ennek tudatában is meglepő volt: totál tömegnyomor, kvázi-teltház közeli állapot jellemezte a Barbát ezen az estén, és ami még a beengedésnél rendkívül flottul ment, az a pultoknál való kiszolgálásnál lement kritikán aluliba (pedig a pajtások szerint a Gojirán tapasztaltakhoz képest még jelentős javulás is bekövetkezett azzal, hogy ezúttal nem egy órát, pusztán csak laza 40 percet kellett sorban állnod egy sörért).

A Vended műsorát lekéstük, ez van, ez a matinéelőadások sorsa, de most komolyan, ki tud odaérni fél hétre egy hétköznap lévő koncertre (nyárutó ide vagy oda, ez akkor is munkanap volt), pláne vidékiként, pláne úgy, hogy hölgy is van a társaságban, akinek indulás előtt még nyilván igazítani kell a sminkjén. Pláne úgy, hogy a csapattól egyetlen dalt sem hallottam soha, pusztán annyit tudtam róluk, hogy a Slipknot-gyerekek zenekara, és valamiféle tufa metált játszanak. A sorban állva elcsípett vélemények szerint viszont egészen jók és energikusak voltak, úgyhogy, ha jönnek még felénk, ígérem, én is ott leszek.

A Kreatort viszont rendkívül nagy hiba lett volna lekésni, hiszen lényegében miattuk jöttem. Ugyan enyhén szólva nem én vagyok rockmagazinunk legnagyobb teuton thrashere, sőt, e tekintetben egészen hátul állok csak a tornasorban, az esseniek valahogy mindig is kivételt képeztek. Az esseniek – ki tudja miért, de – mindig is sokkal többet nyújtottak számomra, mint egy Sodom, egy Destruction, hogy a Tankardról már ne is beszéljünk, és hogy ez helyenként jelentkező, viszonylagos dallamosabb felfogásuknak, vagy a többiekhez képest kiemelkedő eltökéltségüknek és profizmusuknak köszönhető, nem tudom. Ráadásul még csak agyasabbnak sem hívnám őket, hiszen például az itt is felhangzó Satan is Realnél gagyibb szöveget csak nehezen lehetne papírra vetni.

A műsor a The Patriarch bejátszott intrójára indult, majd érkezett a Violent Revolution, ami nem ismert kegyelmet, és ezzel már szépen meg is adták az alaphangot, az egészen gyönyörű színpadképhez igazítva. Már a műsor elején felbukkant két tüzeskedő, fejükön a banda kabalája, Violent Mind maszkját viselő csuhás alak (később még visszatértek), de náluk is impozánsabb volt az a féltucatnyi, karóba húzott és/vagy felakasztott, vörös kámzsás úriember, akik minden bizonnyal a spanyol inkvizícióhoz tartoztak – akikre senki sem számít, de úgy látszik, Mille Petrozzáékra ők sem számítottak.

Később érkezett még a közönségkedvencnek tűnő Hate Über Alles, a számomra mindent elsöprő Hordes Of Chaos/Hail To The Hordes párosa, a barátságos Enemy Of God, majd a Mars Mantra újfent csak felvételről bejátszott hangjaira visszatért a két piromán gumignóm is. Közben többször circle pit, némi biztatásra wall of death is (!), fel-felcsapó lángnyelvek, sőt, még egy vérvörös konfettiszalag-eső is belefért, gondolom, holmi véresőt szimbolizálva (utóbbi bazári jellegétől amúgy a magam részéről simán eltekintettem volna). A zárásban aztán már nem volt ilyesmi viccekre idő, a már most a klasszikusok közé emelkedő Phantom Antichrist, Strongest Of The Strong után érkezett a zászlólengetős Flag Of Hate, végül pedig természetesen a Pleasure To Kill békehimnusza.

A Kreator vérprofi gépezet, akiket mindig jó látni, barátságos, erőszakos mókájuk akkor is megállta volna helyét, ha később senki nem lép fel utánuk. De természetesen nem így történt. A „kisszínpadon", azaz a sátorban például már rögvest aprított is a Blood Incantation, akiket jómagam kevéssé ismerek ugyan, de mindenképpen adni akartam nekik egy esélyt, azaz jó öt-hat dal erejéig bent is maradtam a csodás kis szaunában, ahol vagy ötven fok tutira volt, és amely kábé totálisan meg is telt az amerikai death metalosok produkciójára. Akik összetett, agyasabb tételeiket kábé tanítani való intenzitással és vehemenciával adták elő, ráadásul egy emberként világos pólókba burkolva a megszokott éjsötét helyett, ami alapján talán maximálisan meg is győztek volna – ha a fránya forróság és az ótvar hangzás kettőse nem kerget vissza idővel a szabadtérre.

Na mindegy, úgyis nemsokára kezd a Lamb Of God, és mivel sört venni úgysincs esélyünk sem, legalább keressünk valami elfogadhatóbb helyet a töltés oldalában. Ha nem mondtam volna, a Kreator sem szólt rosszul egyáltalán, a LOG viszont 9 óra előtt nem sokkal olyan intenzitással és hangzás mellett kezdett bele bő 70 perces műsorába, hogy a hajunk leégett tőle. Randy Blythe rendkívül bivaly frontember, valami libabőröztető karizmával, és embereket ugyan már nem rugdos-lökdös le a színpadról egy ideje, de azért ettől függetlenül is szépen eladja a bulit szinte állandó headbangelésével, dobállványról való ugrálásával, teátrális mozdulataival. Meg persze süvöltő bömbölésével, és mindez elég is volt a katarzishoz, náluk ugyanis nem voltak lángcsóvák, gumimaszkos csuhások, impozáns színpadkép, vagy éppen konfettieső.

És mégis működött az egész, még úgy is, hogy jó előre tudni lehetett, hogy ezúttal egyetlen Adler tesó sem lesz ott a páston, viszont a Machine Headből is jól ismert Phil Demmel azért elég minőségi cserének minősült a covid-oltásokkal hadilábon álló Willie helyén. Art Cruz viszont – noha nyilván nem játszott rosszul – egyszerűen nem egy liga Chris Adlerrel, ezt kár is lenne tagadni, vájtfülű ismerőseim meg is jegyezték, hogy olykor mintha lassabbak is lennének a tempók. Mindez azonban jottányit sem vont le az olyan tételek élvezeti értékéből, mint például a Ruin, a Mark Morton magyar származású nagymamájának dedikált Walk With Me In Hell (gondolom, a nagyi erre a számra szokott kötögetni a kis Marknak valami szép karácsonyi pulcsit), a személyes kedvenc Now You've Got Something To Die For, a 512, vagy éppen a záró Redneck. Volt alig játszott tétel (11th Hour), meg tök új dal is, az Omens képében, úgyhogy nem támadt hiányérzetem, egy szál se.

Circle pit persze alattuk is volt, többször is, a valóban hatalmas embertömeg többnyire egy emberként üvöltötte a dalokat, és valahogy tényleg úgy tűnt, hogy mindenkinek jó kedve lett, egyfajta furcsa felszabadultság-érzetként a lezárások után/lezárások előtt. Aztán tizennégy-tizenöt szám után végett vetettek a zenének, és hazamentek a legények. Ránk pedig várt volna még egy Cattle Decapitation (akiknek nemcsak én nem tudom rendesen kimondani a nevét, hanem Mille Petrozza sem, amikor is az est fellépőinek felsorolásakor szépen eltörte a nyelvét a csapat nevének kiejtésével), azonban egyszerűen annyira intenzív volt ez az este, és annyira kinyírt a meleg, meg az egész gyalulás, hogy az addigra már tényleg a Poklot megjelenítő hőséggel (és szaggal) bíró „kisteremben" nem bírtam egyetlen dalnál tovább – pláne, hogy azért a CD nagyon nem az én zenémet nyomja ezzel a deathgrind őrléssel. Sorry.

Rendkívül jól sikerült, irgalmatlanul gyaluló metál éj volt ez, ráadásul rögvest a Life Of Agony/Pentagram-buli másnapján, és talán már nem is kéne megemlékeznem másról, mint rajongással vegyes csodálatomat küldeni annak a hölgynek, aki a Kreator-koncert legvégén mellettem állt a sorban, valamilyen, számomra ismeretlen népviseletben (!!), és rakott szoknyájában, kis mellénykéjében olyan bájosan pörgött a Pleasure To Kill hangjaira, mintha minimum Kodálytól hallgatta volna a Galántai táncokat. Egészen hihetetlen volt – már pusztán miatta is megérte elmenni.

Fotó: PP Rock Photo