Shock!

Nem újkeletű a Sepu-idéző turnézás a Cavalera tesóktól, ez már a sokadik kör, és egész pontosan a harmadik ilyen nekifutásuk, azaz lassan most már kifogynak a közösen nosztalgiázható anyagokból. Kezdtek anno egy Roots emlékkörrel, aztán jött a Beneath/Arise turné, most pedig egészen a gyökerekhez nyúltak vissza. Mindezt ráépítették az idén megjelent, újrafelvett korai anyagaikra, bár érzésem szerint enélkül is ugyanúgy létjogosult lehetett volna a dolog.

Többnyire nem vagyok oda az újravett anyagokért, ezek legtöbbjét feleslegesnek és/vagy időhúzásnak, időkitöltésnek tartom, jobb esetben jól sikerült érdekességnek. Az eredeti mágiát, amitől az adott anyag az lett, ami, a legritkább esetben sikerül akár csak megközelíteni, nem hogy felülírni. A kevés kivételek egyike lett ez a két Cavalera-anyag, és még csak nem is azért, mert anno mind a Bestial Devastation, mind a Morbid Visions úgy szólt, ahogy, azaz nem túl kiemelkedően. Érdekes módon egyébként én az előbbi soundját sokkal jobban bírtam az eredeti verzióban, a Morbid, bár több tekintetben előrelépés, nekem mindig is vékonyabbnak tűnt valahogy. Ezek az új anyagok, zsigeri módon megtartva az eredeti szellemiséget, a mai stúdiótechnika és az ő szintjükön már elvárható lehetőségek és tapasztalat együttesével kifejezetten gyilkos anyagokat eredményeztek. Az már csak grátisz, hogy egy Sexta Feira 13 című, korabeli riffekre épülő dalt is összeraktak a projekthez.

A Max/Cavalera gépezet az utóbbi években perpetuum mobile mód pörög, szinte (vagy nem is csak szinte) évente érkezik valamilyen kiadvány, ráadásul egyre javuló minőségben – a legutóbbi Soulfly is tök jó lett, ezek az újrahúzott cuccokat meg épp az imént méltattam. Turné is turnét ér, személy szerint idén nekem ez volt a harmadik randim a Max & Co. gépezettel. Tulajdonképpen még a hátterük, a környezet is stabilnak tűnik. A Soulfly is családi vállalkozás, és nyilván ezen a turnén is Gloria áll a háttérben, a kövér, morcos fejű technikus is mindig velük van, családi szálon pedig ott Zyon Cavalera dobol, a másik tesó, Richie csak a háttérben tesz-vesz (tett-vett az A38-on is nyáron). Itt nyilván Ig(g)or ült a szerkó mögé, Max fia, Igor Amadeus Cavalera állt a basszus mögött, Richie meg az Incite nevű csapatával az előzenekar szerepét töltötte be. Szegről-végről egy utazó családi móka tehát ez.

Az Incite fellépéséről sok különöset amúgy nem tudok elmondani, intenzív groove/thrash, de nagy műfaji megfejtések nem várhatók, nincsenek is. A csúf, energikus zenéhez illően az erősen kopaszodó, kövérkés dobos, Derek Lopez, meg a szintén nem pehelysúlyú Christopher Elsten, a bandanával átkötött búrájú HC/thrasher basszer tartalomhoz illő formák, mellettük a szőkés gitáros srác egyenesen a zenekar szépfiúja. Érdekes, hogy papíron itt Mike DeLeon gitározik, aki a legutóbbi Soulfy-turnén is, úgyhogy vagy lemaradtam valamiről, vagy csak beugrás, mindenesetre hirtelen nem sikerült a legényt azonosítnom, és a Google sem köpte ki, mi a cserebere ideiglenes vagy végleges oka. (Ha valakinek van infója, dobjon meg vele plíz.) Max nevelt fia, Richie a frontember szerepét tölti be, az pedig látszik is, hogy kvázi beleszületett ebbe a közegbe, és nem szokatlan számára a színpad: görcsmentesen, lazán vitte/üvöltözte végig a teljes bulit. Egyébiránt tavaly már a hatodik albumot hozták ki, szóval nem érdemtelen a dolog, még ha engem nem is taglóztak le.

Aztán jött ugye a lényeg, Max és Igor Cavalera. Simán el tudom képzelni, hogy ennyi évtizednyi koncertezés és kábé minden, a szakmában lehetséges szituáció megélése után is dolgozhatott egy erős nosztalgikus érzés a tesókban, amikor elkezdtek próbálni a felvételekre, majd erre a turnéra, ezeknek az ősrégi daloknak a javarészét ugyanis minimum harminc éve aligha macerálták. Az Antichrist még néha megmozdult anno (a Roots időkben Anticop néven is egy darabig), a Troops Of Doom meg a korszak egyetlen túlélő klasszikusa, ugyanakkor a dalok java része szépen ott maradt üledékként a csapat gyökerei közt. Ha bizarr, ha nem, ezt a turnét talán még jobban is vártam, mint a Roots kört vagy a Beneath/Arise futamot. Azoknál sem volt opció, hogy kihagyjam a fullos múltidézést, de ez itt kuriózum értékkel is bírt. Mindazonáltal ez volt az igazi roots, e két korai anyag ugyanis nehezen elkenhető módon táplálkozott a korai black/death/thrash hatásaikból.

És hogy megkaptam e végül, amit vártam? Részemről maximálisan. A program persze nem volt meglepi, főleg igy a turné végén már, ahogy kell, szépen időrendben bele is csaptak, és komolyan mondom, kurva jól esett ezeket a penetráns, pőre csapkodásokat élőben hallani. Főleg, hogy még tök jól is szólt az egész. Ennek kapcsán nyugodtan lehet árnyalni, ha valaki másképp élte meg, mivel jómagam az első sor bal legszélén lényegében premier plán szemléltem a bulit, így közelről kaptam az arcomba a hangot is, nem tudom tehát megítélni, hátrébb meg középen milyen volt a helyzet. Mivel a gitárokat és a basszust illő módon panorámázták, én meg az ifjabb Cavalera oldalán álltam, első kézből tanúsíthatom, hogy a basszusjáték is rendben volt. Igor Amadeus látványra egyébként teljes ellentételezése Maxnek, ezen a korai Cliff Burton-búrájú, cérnavékony csávón még az XS-es póló is kábé hálóingként lötyögött (mellesleg Richie is vékonydongájú legény), a vehemencia viszont benne is ugyanúgy dolgozott.

A Pig Destroyerből és a Desoluból ismerős gitáros, Travis Stone kevésbé karakteres színpadi jelenség, mint a Soulfly kapcsán említett Mike DeLeon, de játékára nagyon nem tudnék panaszkodni, és – ahogy mostanában – Max is jobban odatette magát gitározás szintjén is. Ez a kérdéskör nála amúgy is érdekes, mert a hét-nyolc évvel ezelőtti állapotoknál úgy tűnt, már csak alibimaszatolásra futja tőle, pedig ha meg valaki követi a neten Max Trax néven elkövetett videós dolgait, simán lejön, hogy tud azért, ha akar. Mostanában pedig szerencsére élőben is jobban akar. Nagyjából félidőben elérkezett a pillanat, amikor még némi „szólózásra" is ragadtatta magát, ami lényegében egy klasszikus Black Sabbath-témába torkollva elkövetett közönség-ingerlésben teljesedett ki.

Tényleg tök jó volt látni, hogy ezúttal is mosolygósan, látható élvezettel vezényeli végig a bulit, mi több, nem egyszer a sub-ládákra felállva hergeli a nagyérdeműt, sőt, még komoly headbangre és ugrálásra (!) is vetemedett, ami az ő alkatával azért konkrét erőkifejtés lehet. Ezen a fronton amúgy továbbra is aggasztó a helyzet, nem újkeletű, hogy így meghízott, mostanra már olyan, mint egy vaskos oszloplábakon operáló szegecselt bödön (elnézést, nem tiszteletlenségnek szántam), és hát jó lenne, ha végül nem menne ez az egészsége rovására, főleg így, a kor előre haladtával. Megjegyzem, ha nem tudnám, hogy néz ki manapság, Igort sem biztos, hogy felismerném az utcán, ő is alaposan megemberesedett, még ha nem is Max szintje azért. A hosszú haj rég odalett, a buli első felét (háromnegyedét?) még szemüvegben is dobolta végig – a ′90-es évek eleji önmagához kinézetre vajmi kevés köze van. Na de amit dobolt! Lehet, hogy Eloy Casagrande egészében technikásabb mondjuk a mai Sepuban, de ez a koncert ékesen bizonyította, hogy Igort sem szabad leírni. Úgy odapirított mindent, hogy öröm volt nézni, hallgatni. A régi dalokban marhára bírtam ezeket a püffögős, tamokon végigfutó köröket, ezek számomra különösen jól estek, meg hát odaverte az összes szögelést tűpontosan, bitang erővel. Kurva jó volt, ahogy amúgy a tesókat együtt látni a színpadon is mindig az.

Az EP dalai után illő mód a Carmina Burana O Fortunája vezette fel a Morbid Visionst, majd itt is szépen végigvágtáztak a dalokon. Így élőben talán még jobban kijött a dalszerzésben észrevehető fejlődés, a nyers, agresszív erőn túl itt már több figyelem fordult a dalszerkezetekre, több középtempós, lassabb rész is beépült, bár a tematika alapvetően egyívású maradt. A háttérben végig ment némi hangulatfokozó vetítés, lángok satöbbi, meg ami egy ilyen pokolbéli tematikához illő. (A Burana intro során megemlékeztek Vania Cavaleráról, Maxék nemrég elhunyt édesanyjáról is.)

Mivel a két korai anyag együtt sem tesz ki egy órát, ráadásul a Troopsot ki is hagyták, megtartva a legvégére, a ráadásban már idézgettek újabb kori Sepu-dalokat is. Amiből a Refuse/Resist, meg Territory volt a legfrissebb, és ezek, meg a Dead Embryonic Cells menetrendszerű őrületet hoztak, arról nem is beszélve, hogy technikai értelemben ez már szinte Dream Theater volt a Bestial korszakos pusztulathoz képest. A Troops Of Doom maradt végső zárásnak, de ide is jutott egy kis csavar, vendégként csatlakozott hozzájuk a Tormentor és a Mayhem éléről ismert Csihar Attila, némi extra üvöltözéssel is gazdagítva a dalt.

Olyan apróságokat tudnék csak talán az egész estének felróni, mint hogy a Bestial Devastation eredeti, mélyen hörgős The Curse néven futó introját nem használták felvezetéseként (ennek átformálását, elhagyását az újravett lemeznél is sajnálom), de ahogy mondani szoktuk, mindig ennyi bajom legyen összesen. Ami jár, az jár, és ezt most odarakták a tesók rendesen!

Fotó: K Photos Hungary / Metal.hu