Shock!

Ha valami durva lelkületű egyén kedd este nyolc magasságában előugrott volna a Városliget egyik bokra mögül, és töltött fegyvert halántékomhoz szorítva arra kényszerít, hogy azon nyomban tippeljem meg, hányan leszünk az alig fél órával később kezdődő első magyarországi OM koncerten, rohadt nagy bajban lettem volna. Szokásos optimizmusommal valószínűleg 80-100 főre tippelek, pedig ennek biza jó kétszerese jött össze a koncertkezdésre, igaz, ebben az a baráti társaság is bele vagyon számítva, akiket szemmel láthatóan sokkal inkább a Dürer kerthelyiségében felállított tévében zajló BL mérkőzés vonzott ide, mint Al Cisneros és immáron négy éve hűséges zenésztársa, Emil Amos, vagyis az Om. Hasonló cipőben járhattak a koncertszervezők is (mármint a nézőszám megtippelése vonatkozásában), hiszen a bulit a Dürer kistermébe szervezték le, amire nem mondom, hogy méltatlan helyszín egy ilyen kult bandának, ellenben rohadt nehéz ájulás nélkül kibírni, ahogy száz-százhúsz társaddal együtt pácolódsz egy kisebb albérletnyi területen. Külön öröm volt a nomádok már jól ismert hordájával találkozni, vagyis azokkal, akik még egy ekkora teremben és ilyen rövid idő alatt is (erről majd később) képesek teljes oda-vissza helyváltoztatásra, de legalább négyszer-ötször ám!

Mivel ezúttal semmi hülye indokot nem kell kitalálnom arra, hogy miért késtem le az előzenekart (mivel olyan itten nem volt), Cisnerosék igen korán, pontban fél kilenckor már a húrok közé csaptak, amit a többség dicséretes gyorsasággal azonnal észlelt is. Így aztán mire transzendentális stoner élményekre vágyó trojkánk első söre birtokában bekolbászolt a kisterembe, már szólt a Sinai a remekbe szabott új lemezről, miközben abszolút nem lehetett látni semmit a színpadból, sőt, a küszöbön belülre is csak kisebb közelharc árán kerültünk. „Aztabüdösúristenit, hát mi van itt?” – szakadt ki belőlem teljesen oda nem illő módon, aminek következtében be is gyűjthettem néhány rosszalló pillantást, de szerencsére Al nem hallotta, mit mondtam, mivel teljes átéléssel döngette a minden túlzás nélkül csodálatosan szóló Rickenbackerét. Na, a hangzással aztán legalább tényleg nem volt egy szál gond se, elvétve ugyan gerjedt a cucc, de ennyi bőven belefér. Igaz persze az is, hogy nem kellett túl sok hangszert kihangosítani, és a második dal alatt szerencsére már sikerült úgy helyezkednem, hogy a még mindig totál kifacsart testtartást felvevő (hívjuk mondjuk görnyedt gnóm-póznak) énekes/basszusgitárost majdnem mindvégig láttam, és néha még Amost is sikerült elcsípnem egy-két másodpercre. Bizonyos egyének amúgy megesküdnek rá, hogy a színpad jobb oldalán jelen volt egy harmadik fazon, bizonyos Robert Aiki Aubrey Lowe is, aki mindenféle ütőhangszerekkel és elektronikus effektekkel segítette társait. Hát, rohadjak meg, ha őt akár egy pillantás erejéig is észleltem, nem tudom, biztos fekve játszott. A forróság és a levegőtlenség amúgy itt, azaz a Meditation Is The Practice Of Death alatt hágott tetőfokára, így aztán kevéssé éreztem, hogy meditálnék, viszont egyre inkább úgy, hogy gyakorlok a halálra.

A Cremation Ghat első részében hallható könnyeden pattogó/tapsoló basszusfutamok alatt aztán megélénkült a jónép, valaki rágyújtott a sarokban (mintha teljesen autentikus módon fűszag is szálldogált volna messzebbről), Cisneros minden szám után nyomott egy tenkjút, mást persze semmit, szólt a taps, az ováció, egyre jobban belelovalltuk magunkat az élménybe, és mire elérkeztünk a State Of Non-Returnhöz, már mindenki kezdte otthonosan érezni magát – legalábbis a a visszafogottan lelkes előre-hátra ringatózás erre utalt. A koncert csúcspontját vitán felül ez a dal hozta el, úgy szólt, mint az állat, vagy méginkább, mint a Sleep koncert nem is oly rég, és a jelenlévők létszáma is mind barátibbá vált, mi meg kezdtünk egyre jobban elférni. (Nyilván a darwini evolúciós elméletnek megfelelően a gyengébbek eddigre már elhullottak, vagy legalábbis a folyosóra menekültek). A Gebel Barkal hosszúra nyújtott röpködése szinte csak felvezetés volt a csodálatos Bhima’s Theme-hez, aminél a Rickenbackereket minden szám előtt megcserélő Cisneroson látszott, hogy már tényleg csak és kizárólag önmagának játszik, és leszarja, hogy húszan, vagy húszezren nézik. Mivel eddigre már a légkondit is bekapcsolták, vidáman jegyeztük meg a srácokkal: innen már abszolút sínen van a dolog…

…hát ja, kábé annyira, mint József Attila, ugyanis itt vége is lett a dolognak! Ránéztem az órámra: fél tíz – vagyis takkra egy órát tartott az egész móka. Nem is nagyon akaródzott mozdulni senkinek, pedig láthattuk, hogy nem vicc a dolog, hiszen Al és Emil közvetlenül mellettem húzott kifelé a teremből, mi meg még reménykedtünk, hogy csak szívni mennek egy-két slukkot, és már jönnek is vissza, hogy elnyomják mondjuk a Haqq al-Yaqint. De nem, és tudom, hogy az élményt, pláne a zenét nem rőfre mérik, de ezen akkor sincs mit szépíteni: ez biza arcpirítóan rövid szeánsz volt! Kár érte, mert hiába túlzsúfoltság, meleg, penetráns izzadtságszag, ha nyomnak még egy fél órát, ezt is felírtam volna az év koncertjei közé. Így aztán simán csak örülök, hogy idén a Sleep után láthattam Cisneros másik csapatát is. Ahhoz persze ennyi is elég, hogy jókedvem legyen, és azt mondjam: megérte elmenni.