Shock!

Igazság szerint, ahogy visszagondolok az elmúlt tíz év zenekari feloszlásaira itthon és külföldön, azt látom, hogy egyiknek sem volt igazából semmi értelme. Amennyiben ugyanis nem gyűlölik egymást a tagok, általában egy idő után úgysem tudnak meglenni egymás és a közös zene nélkül – ha pedig mégis herótjuk van egymástól, az is elmúlik, néhány évvel idősebben mindent meg lehet beszélni.

Példákat nem hozok, mindenki fel tud sorolni eleget, csupán a jelenségre kívántam rávilágítani. Ha egy emberileg remekül működő csapat fárad bele a szélmalomharcba (itthon talán ez a leginkább jellemző) ilyen-olyan okok miatt, ott talán nem is érdemes hirtelen indulattól vezérelve „feloszlani”, hiszen ilyen esetekben mind a zenészek, mind a közönség tudja, hogy úgysem lehet vége a dolognak.

A Cserháti Pityi által Debrecenben újra életre hívott, majd tragikus módon magára hagyott és a patinás nevet megörökölt P. Boxnál ez szintén borítékolható volt a három évvel ezelőtti búcsúkoncert után is: a baráti, napi szintű kapcsolat megmaradt, a zenéhez való kötődés is nyilván, miről is beszélünk tehát? Úgy tűnik, mégiscsak igaza lett a vendégként megjelent, kissé illuminált(nak tűnő) Vikidál Gyulának, aki a búcsúbulin huszonhatszor is fontosnak tartotta elmondani, hogy „nem lehet vége”. Hát bizony, „soha nem elég” – nem is nagyon volt kérdés tehát kis kemény magunk számára, hogy amennyiben logisztikailag megvalósítható, mindkét karácsonyi koncerten részt veszünk. Szerencsére így is történt...

Megy már egy ideje a cirkusz a névhasználat körül cikkünk főszereplői és az eredeti ritmusszekció által létrehozott, szintén P. Boxnak nevezett másik csapat között, tavasszal pedig a bíróság is döntést hoz az ügyben, nem kívánom mindezen körülményeket kommentálni. Az igazság az, hogy a teljes objektivitás jegyében mindkét bandát megnéztem volna ehhez a cikkhez (a „másik” P. Box is játszott Pesten az Ünnepek alatt), de sajnos ezúttal ez nem jött össze, továbbra is kíváncsi vagyok azonban Sáfárékra, tehát remélhetőleg a közeljövőben lesz alkalmam róluk is megemlékezni.

Hozzá kell tennem, a debreceniek bizonyos értelemben előnnyel indulnak nálam, hiszen Pityi vezetésével 2001 és 2005 között azért mégiscsak letettek az asztalra két, magyar szinten kiemelkedő lemezt, amelyek semmivel sem maradnak el a klasszikus P. Box anyagok mögött – szó sem volt tehát soha arról, hogy régi sikerekből élő haknibrigád lettek volna valaha is. Ez tény. Öcsiéknek viszont még van mit bizonyítaniuk e téren – ez is tény, még akkor is, ha nem tudom elképzelni, hogy rosszul játszanának.

A fentieknek megfelelően tehát Koriék rendesen adagolták a Reményre Ítélve és a Pangea nagy nótáit és ezek bizony most is hatalmasat szóltak. Érdekes volt összehasonlítani a két koncert közönségét: Debrecenben szarabbul, kb. próbaterem-minőségben szólt a banda, viszont a lelkes közönség sokkal forróbb hangulatot teremtett (hiába, hazai pálya!); Pesten viszont baromi jó volt a hangzás, de a nézők sokkal csoffadtabbak – jó lett volna a kettőt összepárosítani valahogy. De mindez mit sem számított, úgyis az volt a lényeg, hogy megint láthattuk a csapatot, hallhattuk a dalokat, az újabb keletűeket és a régieket egyaránt és örültünk a zenekarnak. Ők pedig felmérhették a terepet, levonhattak bizonyos konzekvenciákat, de mindenekelőtt felhőtlen hangulatban, felszabadultan, tét nélkül zenélhettek.

Ahogy már említettem, volt rengeteg újkori klasszikus (hadd ne soroljam a két lemez legjobb tételeit), jónéhány régi gyöngyszem (nem rémlik, hogy az Ómen lemezes Bukott Angyalt hallottam volna korábban élőben, a Halálkatlant viszont a pestiek is megkaphatták volna – a Vágtass Velem 2009-es súlyát-húzását pedig nemigen lehet szavakba önteni) és még egy újdonságra is futotta a lendületből: a nemrég netre kikerült, tempós Tűzben Égni jelezte, hogy talán nem csak koncertek terén tervez jóval aktívabb évet a debreceni P. Box. Akármilyen néven is tehát, de amilyen siralmas állapotban a magyar hard rock úgy általában lenni szokott, ennek a bandának semmiképpen nem szabad eltűnnie a süllyesztőben!