Shock!

Az csak egy dolog, hogy a To-Mera nem az én zenémet játssza, de ettől elvonatkoztatva is elég sok sebből vérzett a produkciójuk. Sokszor leírtam már: egy szanaszét szívott stoner/sludge bandánál, netán egy beleszarós, arcbamászó punk’n’roll csapatnál simán elfér egy kis fésületlenség, pontatlanság, urambocsá’ hamisság, bizonyos műfajok azonban egyszerűen nem viselik el az ilyesmit.

A To-Mera albumon teljesen korrekt módon zenél, élőben azonban nem voltak igazán jók, és ezen nincs mit finomítani: nemcsak Julie énekelt néha fülbántóan hamisan, de dob- és billentyűfronton is akadtak igen komoly mellényúlások. Mintha a lemezen egy kicsit sokat akartak volna markolni ezekkel a komplex, technikailag igen komoly felkészültséget igénylő nótákkal… Addig szerintem felesleges erőltetni az ilyesmit, amíg élőben nem sikerül megbízható minőségben megszólaltatni őket. A barátságosan, derűsen konferáló Julie-t leszámítva nem éreztem igazán komoly színpadi jelenlétet sem, leginkább csak elvoltak magukban, a hangszereikre borulva. Tök jó, hogy egy ilyen erőteljes magyar szálakkal rendelkező zenekar stabilan alkothat kint, ennek én is nagyon örülök, de ezen az estén nem voltak valami meggyőzőek.

Eleinte bűnrossz jegyeladási adatokról szóltak a hírek, de a végén azért összejött egy megbízható háromnegyedház a Pain of Salvation negyedik magyarországi koncertjére, ami szerintem kifejezetten jó eredmény annak fényében, hogy Danieléknek nem jelent meg új lemezük, és egy évvel ezelőtt játszottak utoljára Budapesten. Nyitott kérdés volt, merre mozdulnak majd a programmal, de végül nem kockáztattak túl sokat, inkább afféle középutas megoldásról volt szó: értelemszerűen több régebbi nóta került elő, mint mondjuk legutóbb, de például nem erőltették a Be-t, és elég nyilvánvaló módon válogattak a többiről is. Nagyon sok okosat nem tudok hozzátenni a bulihoz, mert a banda most is ugyanolyan jól zenélt, mind mindig – az új dobos remekül bevált, még ha nem is akkora fazon, mint Johann Langell volt – , talán csak a hangzás volt kissé gyengébb és aránytalanabb a Hajón megszokottnál.

Mivel nem egy feszített tempójú lemezbemutató turné keretében érkeztek, most még a szokásosnál is lelazultabbak voltak a srácok, pedig ezzel egyébként sem szokott különösebb gond lenni: a Pain of Salvationt pont azért lehet annyira szeretni, mert mernek bohóckodni, és hiába mélyebb a zenéjük a mai mezőny 99 százalékáénál, sosem vették túl komolyan magukat. Itt nincs ideges rugdosódás meg halálra vált arc, ha elszakad a húr, csak röhögnek rajta egyet, még a legfájdalmasabb daloknál sincs fennakadt szemű, öncsonkító szenvedés, csak felszabadult zenélés, és minden egyes pillanatban ordít a tagokról, mennyire élvezik ezt az egészet. Vagyis az egész csapatban ott a rock’n’roll kisördöge, hiába jellemzik őket minduntalan földre szállt progresszív istenekként meg még ki tudja, hogyan. Daniel Gildenlöwnek ráadásul jól is áll ez a közvetlen, kikacsintós, hülyéskedős attitűd, távolról sem lesz tőle szánnivaló bohóc, a hangja meg aztán tényleg egészen páratlan.

A program csúcspontjait számomra ezúttal a jól bevált slágerek – Used, Ashes, People Passing By – mellett az utolsó lemez dalai jelentették, azt pedig különösen nagyra értékeltem, hogy mertek a tavaly még alaposan körbeköpködött Disco Queennel zárni, ami a jelek szerint elég sok olyannál ért be mára, akik először csak döbbenten néztek maguk elé a dal hallatán. Persze mindig akad olyan, amit hiányol az ember, az Ending Theme-et például jó lett volna, ha nyomják, de hát majd legközelebb. A Pain of Salvation ismét remek formát hozott, jöjjenek vissza minél előbb.

További fotók:
Pain of Salvation