Valahol döbbenetes azért, hogy egy világsztár, aki konkrétan poszterarc volt annak idején (illetve a világ egyes tájain még mindig) egy évben már másodszor jár nálunk – februárban ugye már megfordult a hajón Richie Kotzen, noha akkor éppen Jack Sparrownak álcázta magát (hála az égnek azóta megszabadult a borzalmas szakálltól).
Azt a koncertet kihagytam, így nem tudom, az akkori zenésztársait hozta-e magával vagy ismét váltott (a 2008-as kísérői Johnny Griparic és Pat Torpey voltak), mindenesetre most a dobok mögött egy fiatal, huszonéves latino srác ült (Demian Arriaga), a basszusgitáron pedig egy inkább konzervgyári szakmunkásnak látszó, de szimpatikus 40-es fazon játszott (Daniel Pearson), aki popzenészek mellett játszott session zenészként főleg. Nyilván kifogástalanul játszottak, számomra főleg a dobos srác abszolút a zenével együtt lélegző játéka volt megnyerő.
Előzenekar híján (hiányzott most valakinek bárki is?...) korán kezdődött a koncert, gyakorlatilag ugyanazt írhatnám le, amit már megtettek a kollégák előttem a korábbi beszámolókban. Kotzen zenéje mindig olyan volt számomra, amit otthon szökőévente veszek elő (ráadásul a tetemes életművéből csak néhány lemezt birtoklok), ellenben koncerten szívesen megnézem - és nem csak azért, mert a szemnek is táplálék a srác. Élő, lélegző zene, a hetvenes évekből merítve, de nagyon is mai előadásmóddal, sok játékossággal, rengeteg extra szólórésszel, ráadásul a három zenész nem csupán egymásra figyel oda folyamatosan és szórakoztatják egymást apróságokkal, hanem a közönséget is maximálisan bevonják a koncertbe. A hosszabb jammelős rész nem mondom, hogy nem volt nekem már kicsit sok, még másfél dalt szívesen meghallgattam volna a végtelenített szólók helyett, de aki Richie érzékeny bluesista stílusát (esetleg énekhangját, adottságok tekintetében igencsak kedvelték odafönt) bírja, nyilván itt felejtette el kortyolgatni a söröspoharat, és álmélkodott, hogy igen így is lehet.
So Cold, Faith, Change, Reach Out ha jól sejtem volt (remélem nem tévedek, több dalcímet képtelen lennék felsorolni), a ráadások valamelyikében pedig előszedtek egy Bob Dylan dalt, amit úgyis mindenki Jimi Hendrixtől ismer (All Along The Watchtower) Apropó ráadás, az első visszajövetel után kijöttek még egy utolsó utáni felvonásra, nem tudom, mennyire a műsor része a duplázás, de így valóban kerekebb (és picit hosszabb) is volt a műsor, a szellősen ácsorgó közönség pedig kétségtelenül lelkeseden fogadta az örömzenélést. Nem lehet mást mondani erre az estére sem: aki ott volt, tudja miről beszélek így, szinte szavak nélkül is, aki meg kíváncsi milyen az, amikor „csak úgy” jól érzi magát az ember egy minden ízében profi és rettentő feelinges koncerten – majd legközelebb megnézni az abszolút gitárosisten-jellegű, de mégis szerény mosolyú Richie Kotzent az aktuális zenésztársaival - vélhetően járnak majd még errefelé a jövőben is.
További fotók:
Richie Kotzen
