Shock!

Sosem tudtam száz százalékig kiigazodni az idehaza kialakult, úgymond elitista zenehallgató közönség általánosan elfogadott tézisein. Az ilyen jellegű diskurzusokban ugyanis mindig beleszaladok néhány bájos önellentmondásba. Az egyik oldalon egyes előadóknak még a 110 százalékos produktumában is pillanatok alatt megtaláljuk a szálkát, míg bizonyos művészek esetében mindenre magyarázatul szolgál a tehetség. Nem szeretném már rögtön az elején a kedélyeket borzolni, de érzésem szerint Richie Kotzen az utóbbi kategóriát erősíti. Nem mintha egyébként egy pillanatra is vitatni lehetne a kvalitásai iránti széles körű elismerés alapját, abban azonban valamelyest „bűnösnek" érzem a Művész Urat, hogy a színpadon olykor túl egyértelműen az efféle tiszteletkörökre utazik. Mindezt pedig azért merem teljes bizonyossággal kijelenteni, mert a keddi koncert már nem az első Richie Kotzen-szemlémet jelentette. Ebből fakadóan számomra több szempontból is tartogatott déjà vu élményeket az este...

Mint azt már bevezetőmben is érzékeltetni igyekeztem, annak ellenére, hogy Kotzen nem tartozik a szó szoros értelmében vett mainstream előadók közé, óriási „legitimációt" kap a műkedvelő hallgatóságtól, illetve a zenész-szakmától egyaránt. Utóbbiból fakadóan szűk körű társaságommal szinte ötpercenként nyugtáztuk egy-egy hazánkban ünnepelt muzsikus érkezését. Ez – elnézve néhány hasonló jelentőségű rendezvény szerény látogatottságát – mindenképp jó hír, azonban ezen a ponton ismét felülkerekedik vitriolos, kekeckedő énem, és felteszem a kellemetlen kérdést: ugyan mi az, amit itt többedjére is megtalálnak más előadókkal szemben? A legnagyobb kihívást ugyanis számomra leginkább az jelentette a harmadik randevún (nem félreérteni...), hogy bármi olyan elemre leljek, amelyhez az előző két alkalommal még nem volt szerencsém.

Dacára annak, hogy hősünk egy alapvetően kötetlenebb műfajban utazik, valahogy évek óta amolyan tíz-húsz számos jukeboxként funkcionál élőben. Persze ezt rajta kívül még nagyon sokaknál fel lehetne hánytorgatni, azonban ami miatt a dolog itt feltűnőbb, hogy a felsoroltakhoz egy már-már hanyag attitűd is párosul a színpadon, ezért pedig véleményem szerint leginkább Richie hibáztatható. Eddig minden alkalommal az a benyomásom alakult ki, hogy mintha nem is igazán foglalkoztatná más a dalok interpretációján kívül, és egyáltalán nem igyekezne összefogni amolyan ceremóniamesterként az előadást. Erre persze kézenfekvő válasz volna, hogy ugyan mi másért is menne az ember fia egy rockbulira, mint zenei élmények szerzése céljából, ám én mégis úgy tartom, hogy a sztárgázsi nem csak a show konkrét tárgyáért, hanem az ezen felül adott pluszért is jár. Ez az, amit harmadjára már nem igazán leltem meg, ha csak az esetenként végtelenbe nyúló, néhol majdhogynem színpadon történő gyakorlás benyomását keltő szólóköröket nem soroljuk ide. Nos, ezeknek is két olvasata van.

Egyrészt nyilvánvalóan nagy örömömre szolgál, ha a hangszerükön világklasszis módon ténykedő zenészek improvizatív jellegű ténykedését láthatom-hallhatom, márpedig Kotzen és a mögötte muzsikáló ritmusszekció alighanem még a Rákóczi híd túloldaláról sem tűnhetett dilettáns társaságnak. A pengetőtől jó ideje elpártolt főszereplő kvalitásai talán nem szorulnak külön bemutatásra, annyit jegyeznék meg – alighanem szintén nem az újdonság erejével –, hogy ritkán hallható élőben ennyire perfekt énekteljesítmény. A már évek óta stabilnak mondható ritmusszekció tagjai ugyancsak elsőrangú technikai felkészültségről és muzikalitásról tettek tanúbizonyságot. Mind a Mike Bennett által szolgáltatott precíz, széles dinamikai skálán mozgó alapozás, mind pedig Dylan Wilson ízes, időnkénti slap-pörköléseket sem mellőző basszusgitárjátéka szélesebb körű figyelmet érdemelne. Ezzel együtt azonban a spontaneitás varázsát felvonultatni kívánó közjátékok nálam nem minden esetben érték el a kívánt célt. Na nem azért, mert ilyen kaliberű muzsikusokat nem tanulmányoznék szívesen akár egy monstre program keretében is, hanem mert az instrumentális mutatványok olykor időhúzás jelleget öltöttek. Talán az ilyen jellegű momentumok helyére kúszhatna be valamiféle különlegesség akár a szólómunkásság korábbi periódusaiból, az afféle perverz elképzelésekről már nem is szólva, mint a The Winery Dogs, vagy épp a tiszavirág-életű Mr. Big kollaboráció felidézése, amelyre egyébként bőven alkalmas volna ez a felállás. Sajnálom, hogy Kotzennel e tekintetben – és a jelek szerint még sok egyéb kérdésben – nem értünk egyet...

Bár a leírtak sokakban a fanyalgás érzetét kelthetik, azonban nem győzöm hangsúlyozni, hogy amit ez a három úriember a hangszerén művel, az helyből világszínvonal. Azt azonban nem sikerült elérniük, hogy tűkön ülve várjam a negyedik Richie Kotzen-bulimat, így a magam részéről nem tudok teljes happy endről beszámolni.

Fotó: Mahunka Balázs