Shock!

Elfogult vagyok. Erről az emberről és a zenekaráról akkor se lehetne rosszat írni, ha egyébként lenne miért. De nincs. Jó persze, igaz hogy a basszusgitáros Marcus Blake lila póló-kétforintos farmer-bakancs összeállításban inkább lepattant műszaki egyetemi kollégistának néz ki, de simán folyamodhatna szociális segélyért Jim Wilson gitáros is (motoroscsizma, szűk fekete farmer, kínai póló megkoronázva mindezt egy förtelmes cowboykalappal), viszont jól játszanak.

Az energikusan és látványosan doboló Jason Mackenroth-szal együtt hárman ezen a turnén ők saját maguk előzenekara is egyben. Ők, a Mother Superior zenekar ugyanis már léteztek, mielőtt 1998 végén Rollins elkezdett velük dolgozni, sőt, azóta is írnak számokat Henry nélkül csak maguknak is (stílus valahol a metal, a klasszikus rockandroll és a boogie között). Ebben a felállásban Jim énekel, mi igazából csak a produkció végére érünk be a terembe, de még halljuk, ahogy röhögve megköszöni a szívélyes meghívást a Rollins Bandnek, aztán levonulnak, hogy pár perc múlva már mint a szívélyes meghívók térjenek vissza. Csak most kijön velük még tizenöt hidrogénbomba energiája belegyúrva valakibe, aki szerény számítások szerint is mondjuk szimplán a világ legjobb frontembere. Pedig nem akar az lenni. Nem akar showt csinálni. Nem a közönségnek játszik.

Egyébként amit ő csinál, arra eleve nem mondhatjuk, hogy "játszik". Kirobban belőle minden, nincs előadásmód, nincs stílus, nincs semmi, csak Henry Rollins van mezítláb, félmeztelenül egy szürke szőnyegen, tíz folyamatosan világító fehér fényű lámpa alatt karnyújtásnyira a színpadon. Egy másik dimenzióban, agresszíven és kiszolgáltatottan egyszerre. You get one shot, don't miss me! Felejts el mindent, amit eddig koncerteken láttál: a pózoló zenészeket, a füstöt, a színeket, a villogást, a konferálást. Az egész program egy másodpercnyi szünet nélkül megy le, néha beletapsolunk, bár azt se tudom, éppen melyik számot játsszák, pedig felismerem mindet. A régebbiek közül a Starve és az All I Want, ezek kicsit másképp szólnak, mint 98-ban a Szigeten, amikor a Chris Haskett-féle zenekar volt még Rollins mellett, de ez se nagyon jut el a tudatunkig. Gone Inside The Zero, teljes mértékben. Egy óra után meghajlás, thank you a színpadról, "Henry, Henry!" a közönségtől, ráadás, meghajlás, thank you és egy rövid mosoly. Először és utoljára.

Mire kiürül a terem, sikerül elkapni egy percre a turnémenedzsert: hello, mi Magyarországól, igaz-e hogy február elején nálunk is? A készséges válasz szerint állítólag igen, Henry nagyon szereti Budapestet (vajon tényleg?) és tudomása szerint jönnek mindenképpen, de most rohannia kell, see you there, man! Aztán kissé kényszeredetten maga Rollins is kilép az öltözőből, tollal a kezében, nyilván szóltak neki, hogy többen várnak kint autogramra, bár lehet tudni, hogy nem sokat jelent neki, hogy papírdarabokra írja a nevét, nekünk viszont annál inkább, úgyhogy én is az orra alá tolom két könyvét meg pár cd-t, köszönöm, szívesen.

Fel se néz, láthatóan nincs kedve vadidegenekkel semmitmondó társalgást folytatni, pedig ha más nem, a spoken word cd-it hallgatva lehet tudni, hogy alapesetben jó humorú és közvetlen. Csak hát ez más, ez egy turné és épp most láttuk, hogy ez nála miről szól... Hogy annyira mégse legyünk feldobva az estétől, Bécs után az autópályán gyorshajtásért még elveszik a nálunk lévő 150 schilling mellett az összes 4500 forintunkat és az osztrák rendőr ragaszkodik hozzá, hogy mivel még ez is kevés, vegyem le az órámat vagy adjam oda a telefonomat. Kis híján bilincsbe ver, amikor közlöm, hogy azt nem szeretném, de ha gondolja, szívesen adok neki egy Superbutt cd-t a maradék fejében. Végül inkább elenged, a cd nem kell neki. Kár.