Shock!

„Bulgáriába mentek koncertezni? Pont oda? És nem féltek, hogy kirabolnak? Vagy hogy ételmérgezést kaptok?" - és hasonlók. Őszintén szólva - bár nem féltünk -, mi se nagyon tudtuk biztosra, hogy mi lesz ebből, de akkor is ki kell próbálni. Két koncert, plusz interjúk, összesen utazással együtt öt nap. Miért ne? Ráadásul az utolsó pillanatban képbe került egy normális áron bérelhető Chevrolet kisbusz fotelokkal, ággyal, tévével, videóval, igazi turné-flash, úgy megyünk, mintha mi lennénk a Guns'N'Roses, let's go!

Az út ennek megfelelően rendben van, igaz, Jugoszlávia délkeleti végén, Nis és a bolgár határ között ötven kilométeren ötször állítanak meg rendőrök, ebből háromszor büntetni is akarnak valamiért (gyorshajtás, biztonsági öv), de szerencsére saját zsebre dolgoznak, és simán elfogadják pénz helyett a direkt erre a célra a kiadótól kért régebbi Madonna és Cher maxi cd-ket.
Aztán átérünk Bulgáriába. Szófia alig félórányira van a határtól, és bár már sötétedik, így is látni, hogy ez a hely semmivel sem balkánibb, mint Budapest, a szó pejoratív értelében legalábbis. Itt is van Shell- meg ÖMV-kút, Ikarus-buszok, ugyanolyan villamos mint a 61-es (18-as, 1-es stb.). A buszablakból nézve ennyit szűrsz le hirtelen. A szállásunk a belváros közepén egy zseniális kis hostelban van, ahol az összesen két hatágyas szoba mellett a nappaliban pont egy fotókiállítást rendeznek be.

Az egyetlen dolog, amitől féltünk, hogy nehogy "pottyantós/talpas" vécé legyen, mert azt nem tudjuk hogy kell használni. De nem az van, és később kiderül, hogy máshol sem. Összesen egy lepattant kocsmában találtunk ilyet, a Szabika hosszasan méregette is, hogy vajon mi lehet a trükkje, de nem próbálta ki senki. Az este folyamán teszünk még néhány Pulp-Fiction mélységű megállapítást, hogy jé, ezek ketchup helyett majonézes szószt adnak a pizza mellé (de ha kérsz, rendes paradicsomszószt is hoznak persze), meg hogy milyen jól néz már ki a McDonald's felirat cirill betűkkel. Salimmel kettesben átesünk egy interjún is a helyi MM zenetévében, ahol alapvetően is egész jó zenéket adnak, mindenki beszél angolul, és nagyon kedvesen fogadnak minket.

Másnap nekem még egy rádiós beszélgetés (ahol on the air felsoroljuk korábbi ismereteinket egymás országairól a Mézga-család/Hriszto Sztojcskov tengelyen mozogva), és egy tárgyalás a helyi Warner-képviseletnél, a többieknek turistáskodás. Jelentik, hogy jók a nők, mindegyik ápolt, fekete hosszú hajú és nincsenek Buffalós, sminktetoválásos, platinaszőke plázások. Speciel plázák sincsenek, viszont a boltokban mindenből ugyanolyan a választék, mint itthon. Ja, és a piacon 1000 Ft-nak megfelelő leváért árulják az alig egy hete kijött Windows XP-t, meg minden elképzelhető szoftvert, gyorsan veszek is.

És akkor este az első koncert. Kisfesztivál három helyi zenekarral a Mr. Punch nevű klubban. Full extrás színpad, függönnyel (!), öltöző, minden. A beálláson hallatszik, hogy nincs baj az itteni zenekarokkal sem, talán az egyetlen különbség, hogy hangszerek és erősítők tekintetében nekik kevésbé telik használható cuccra, de ebben a klubban alapból fent van egy komplett Marshall-szett a színpadon. Meg hát nálunk ott a saját is, mindenből. A koncert előtti barátkozó beszélgetésekből kiderül, hogy Bulgáriában is él az underground, minden stílusban vannak jó zenekarok, igaz, nagykiadós szerződéshez itt még kevésbé jutnak, maximális a közönség, mint nálunk. A mainstream itt is a pop, pontosabban annak egy folkkal kevert verziója, ami - ha a Dáridóra gondolunk - megint csak nem komoly különbség Magyarországhoz képest. A mai koncertet elég jól megreklámozták városszerte, és ennek megfelelően kezdésre telt ház is van. A deszkásruhás és Slipknot/Korn pólós arcok mellett vannak konvencionális kinézetű "felnőttek" is páran, és láthatóan ők sem tévedésből estek be. És nagyon szeretik is, amit hallanak. A koncert közönsége veszi a lapot, érti a konferálást és végig ugrálás, crowd-surf, stage-dive. Fülig érő szájjal játszunk, és az este végén még a helyi személyzetnek is autogramot kell adnunk. Just like real stars, man.

Csütörtök, Plovdiv. A Silver Club előtt a buszból kiszállva olyan érzésünk van, mintha a város Mexikó és Vlagyivosztok keveréke lenne (nem mintha bármelyikünk is lett volna ezek bármelyikében). Kis putók rohangálnak a cirill betűs feliratok alatt. A sétálóutca itt is csillog, és a koncerthely mellett a sarkon ott az éjjel-nappali gyros-os, pont mint a Süss Fel Napnál. Itt az Insmouth-tal kettesben játszunk (ők azok, akik meghívtak és az egész utunkat koncertestül, interjústól, szállásostól leszervezték, mellesleg jók is nagyon, úgyhogy várhatóan mi is segítünk majd nekik, hogy eljöhessenek Magyarországra). A közönség és a hangulat itt is olyan, mint előző nap, nincs is mit részletezni. Észreveszünk pár kiscsajt, akik előző nap ott voltak és leutaztak ide is. Superbutt matrica ragasztva a pólójukra, WOW! Egy-két öregebb helyi arc elmeséli, hogy világéletükben mennyire szerették a magyar zenét, LGT, Hobo, Neoton Família és igaz, hogy tőlünk kicsit mást kaptak ehhez képest (mitagadás...), de így is nagyon tetszett stb.

A koncert után a klubtulajtól kapok egy ingyensört, erre adok neki egy ingyenkazettát, erre már a Bécivel kettesben kapunk két kör ingyentequilát (boom verzióban, különben ha ki kellett volna fizetni is hetven forint lett volna), erre adunk egy pólót is, és innentől az egész zenekar reggelig ingyen iszik, félmeztelenül táncolás RATM-re, filmszakadás. A hazaút már egyszerűbb, először a szerb határon ébredünk fel, ahol a vámos benéz a buszba, meglátja a gitárokat: "Musik? Ja. Trinken? Ja. OK, akkor menjenek!" Aztán a magyar határon is adni kell egy ingyencédét, csak most nem Madonnát, hanem sajátot és nem vesztegetésből, hanem mert a vámos látta a klipet és tetszett neki. Király.