Shock!

Nem mondom, hogy nem lepett meg, amikor a rengeteg már bejelentett külföldi buli, meg a talpra álló régebbi és újabb fesztiváljaink közé egyszer csak bepottyant egy önálló Saxon-koncert is. Biffék terveit is alaposan megkavarta az utóbbi két év: volt, hogy a Judassal közösen jönnek, aztán az odalett, máshol mégis ott voltak, közben ők is inkább fesztiválozgatnak inkább, az erre a szabadnapra rászervezett önálló buli pedig szegről-végről különlegességnek is volt mondható tőlük. Ahogy néztem, kábé ez volt az egyetlen (vagy közel az egyetlen) ezen a nyáron, ahol saját koncerten teljes programot játszottak, hiszen a mostani tulajdonképpen fesztiválkör, ahol maximum a szűkített best of fér bele az 50-60 perc körüli játékidőbe.

Ezt láttuk mi is múlt hónapban Belgiumban. Ott a Thunderbolt-háttérvászon lógott mögöttük, gigantikus méretben, ide az Akváriumba az be se fért volna (vagy legfeljebb a Saxon-logó feszített volna kábé a hátuk mögött az egészből), de ennek már ott is inkább csak dekorációs jelentősége volt, lévén az albumot csak mutatóban idézték meg egy dallal, és egy szemérmetlenül lecsontozott, a „best of best ofját" felvonultató programmal indultak inkább harcba. (Mögöttük pedig ledfalon jelent meg egy-egy aktuális háttér.) Pest és az önálló headliner show nyilván sok téren változást hozott. Eleve egy zárt kulbos bulinak tök más az atmoszférája, mint egy dögletes hőségben, verőfényes napsütésben letolt fesztivál fellépésnek (még akkor is, ha ők épp késő délután játszottak, pazar körülmények közt, gigantikus színpadon), ráadásul az aznap a fővárosban is tomboló, bugyirothasztó forróság is kiszorult az estéből, lévén az Akvárium remek szellőzéssel és/vagy légkondival rendelkezik, amit nem voltak restek használni is.

Érdekes volt egyébként a tapasztalat, hogy sokan most jártak először itt, több ismerőssel is úgy futottam össze buli előtt, hogy mondták, nem tudják, igazán mit várjanak. Pedig a helyszín nem irreális. Lehet, hogy akinek nem napi betevője a koncertre járás, ráadásul inkább a szigorúan vett rock/metál fronton garázdálkodik, annak túl sokszor nem terem itt babér, de azért elfordulnak itt ilyen-olyan, arra érdemes bulik néha. A lényeg: anélkül, hogy túl akarnám dimenzionálni a dolgot, ezen a helyen ritkán hallottam bármit is rosszul szólni, arról nem is beszélve, hogy elrendezését, a körülményeket tekintve is nívósnak tartom. (A szimpátia már a régi Gödör Klubos időkben is megvolt, amúgy.) Attól persze nem tartottam, hogy a nyár, és a fesztiválok között fennállna a telt ház veszélye, ennek sajnos egy Saxon esetében nincs realitása, idehaza semmiképp. Amolyan állócsillag (állócsillagocska) ez a csapat a metál világában, manapság nem feltéten „divatos" stílussal, ugyanakkor olyan erős színpadi jelenléttel, meg piszok ütős koncertekkel, ami a státuszukat fixen tartja.

Előzenekar ezúttal egyáltalán nem volt. Jellemzően nem nyikorgok az ilyesmi miatt, de ezen az estén jólesett, hogy nyolckor már belecsaptunk a közepébe, és emberi időben lehetett is tovább lépni mulatozni (avagy vissza a Lowland Festre – voltak ugyanis páran olyanok is, akik onnan szöktek meg erre az estére csak Biffék miatt). A saccra kábé 3-400 közöti létszám ránézésre azért összejött, ami okés, és kellemesen el is lehetett helyezkedni. A benti klímát száz százalék, hogy a zenekar is keblére ölelte. Addigra már végigizzadták fél Európát, így nem csoda, hogy szinte felüdülve ugrottak neki ennek a komfortosabb estének.

Doug Scarratt hosszú szőke sörényével számomra most is picit Janick Gerset idézte (persze zéró „bohóckodással"), Paul Quinn pedig tényleg kalózos fizimiskát kezd ölteni ezzel a hátul megkötött kendővel a fején, amit még a szokásos szemüvege sem tud már kellően ellenpontozni. Rajta egyébként látszott fejre, talán tartásra is kicsi, hogy azért a hetedik X felett jár. Játékát ez nem befolyásolta, meg ő amúgy is Ian Hill-típusú zenész, akiből inkább a muzsika árad, a színpad felszántását ezúttal is társaira hagyta. Ebben ezen az estén is a csapat mániákusa, Nibbs Carter járt élen, aki egy fura körszakáll-szerűséggel nyomul mostanság, és akiről szintén legfeljebb az óvatos ráncok miatt mondható meg, hogy az évekkel együtt öregedett. Érdekes módon magához (avagy az általam korábban tőle látottakhoz) képest most valahogy visszafogottabbnak tűnt, ami így sem jelentette, hogy időnként ne rongyolt volna körbe a színpadon, vagy ne rázta volna szanaszét a fejét Steve Harris módjára a kontrollra tett lábbal. (Néha szinte várta az ember, hogy elkezdjen „lődözni" is a gitárjával, de tényleg.)

Biff velük ellentétben konstans állandó: egy ideje már nem látszik, hogy változna, mint aki elért egy pontra, ahol megállt, aztán a kor majd jöjjön érte, ha akar valamit, ő most inkább koncertezik. Óriási a faszi, valóban korát meghazudtoló módon bírja is a gyűrődést. Szokásos duplasoros, nehéz fekete kabátja egy ennyire forró nyárban még fiatalon is komoly fizikai terhelés. Itt a hőmérsékleti paraméterek nyilván levettek a terheiből, talán ennek is köszönhető, hogy még lazábbnak, könnyedebbnek is tűnt, jött-ment, a szokásos fejrázásai is megvoltak, de hogy simán ugrálásra is ragadtassa magát, 71 évesen azért tényleg megsüvegelendő. Nigel Glocklert is elnézegettem nem egyszer a buli során, mára ő is jóval többet volt itt, mint nem, 2005-ben történt visszatérésével igazából a régmúlt egy darabja illeszkedett akkor vissza. Játékát kifejezetten szeretem, húzós és feelinges, annak ellenére, hogy alig-alig szokás fókuszálni rá.

Ami a programot illeti, mikor az első fél órában ellőnek olyan ráadás-kompatibilis klasszikusokat, mint a Motorcycle Man, a Wheels Of Steel, a Heavy Metal Thunder vagy a Storg Arm Of The Law, ráadásul ilyen fiatalos vehemenciával, ott nem igazán nehéz azonnal felkapni az este hangulatát. A szettjük tulajdonképp a Graspopon általam látottak egy kibővített, felturbózott verziója volt. A slágerparádé megmaradt, ha nagyon kellene, talán egyedül azt rónám fel, hogy így öregkorukra ők is betokosodtak némiképp egy húsz-huszonöt nótás, egymással csereszabatos alapszettre, amiből cirkulációs módon dekádok óta ugyanazok a dalok kerülnek mindig elő, egy-egy „kötelező" frisset leszámítva. Jelen bulin például, ami plusz hat dalt jelentett a teljes játékidő miatt: The Eagle Has Landed, And Tha Band Played On, They Played Rock'n'roll (oké, ez talán ritkásabbnak mondható), na meg a Never Surrender, amit egy játékos „mit játsszunk most?" szavaztatás eredményeként toltak el.

Hozzáteszem, mivel a másik két felvetett delikvens alapból programon volt később, ez tényleg csak játék, mindenképp lett volna ez is valószínűleg, csak más ponton, más sorrendben. Elővették a Battering Ram címadóját is, legyen valami aktuálisabb újdonság még. Carpe Diem-dal viszont mutatóban sem akadt, pedig valójában az lenne most az aktuális anyag. Az egyetlen, ami tényleg meglepett, a Broken Heroes, egy sejtelmesebb hangulatú, lassan hömpölygő dal, ami számomra a koncert egyik csúcspontját is jelentette. Biff egyébként az ukránoknak ajánlotta, így az apropója szomorú módon alátámasztott volt.

Igazi felüdülést hozott ez a koncert, még az újból ránk borult nagy dömping közepén is. Ha nem lesz újabb covid-hullám, meg lezárás, korlátozás, bízom benne: nem kell újabb öt évet várni, hogy itthon is láthassuk őket.

Fotók: Bertók Kriszti, Akvárium Klub Official