Shock!

Szép lassan hagyománnyá válik, hogy nagyjából félévente minőségi, ám nem túlzottan ismert kiscsapatokat felvonultató, kvázi minifesztiváloknak ad otthont a Dürer kisterme. Május utolsó napján is valami hasonló történt, mikor a Skull Fist headlinerkedése mellett hat brigád lépett színpadra.

A zenekarok közül számomra az első fellépő a Maradandó Károsodás volt. Velük egy kissé megmosolyogtató klip erejéig egyszer már összefutottam, és mikor beléptem a terembe, épp ez a nóta, azaz a Húsdaráló szólt. Őszintén szólva sokkal összeszedettebb volt a banda, mint amire előzetesen számítottam: gyors, vegytiszta thrash metaljukat húzósan, feszesen nyomták, így annak ellenére is kifejezetten szórakoztató volt a műsoruk, hogy a gyerekbetegségek még erősen érezhetőek náluk. A dalok kevéssé karakteresek, a szólómunkán sem ártana kicsit csiszolni, ráadásul dobosuk – bár mindent eljátszott, amit kellett – sem ütötte meg kellő erővel a cájgot. A kezdet azonban biztató, úgyhogy csak így tovább.

A Flood In The Desertről sosem hallottam korábban, és vélhetően koncertjüket követően sem fogok utánuk ásni soha. Muzsikájuk ugyanis az a fajta tipikus magyarmetal, ami meglehetősen messze esik az ízlésvilágomtól. Jóval dallamosabbak voltak az est összes többi fellépőjénél, de nem ez volt az oka, hogy egyáltalán nem tudtak lekötni.

Bár a Stress munkássága valahogy kimaradt az életemből, Lőrincz Tibit mindig is tiszteltem, hiszen mindenkinek el kell ismernie, hogy a fickónak valóban a heavy metal az élete. Ráadásul ízig-vérig frontember a faszi, aki a nem kevésbé mániákus Fábri „Neolovag" Lacival kart karba öltve valami hihetetlen bulit vezetett le. A Stress ötven perce maga volt a tömény heavy metal esszencia: farmerek, szegecsek, láncok, sikolyok és húzós, pillanatnyi megállót sem engedélyező program. Nem mellesleg igen hosszú kihagyás után tértek vissza, Tibi pedig rendre meg is hatódott, hiszen a döntő többségében húszas éveik elején járó arcokból álló közönség iszonyú lelkesen fogadta őket. Számomra is meglepő volt, de végig énekelték azon dalok szövegeit, amelyek többsége valószínűleg még a publikum nagyjának megszületése előtt jelent meg. Tibit és Lacit a dobokat meglehetős lelkesedéssel püfölő Ádám Tamás, valamint a kissé visszafogott, de végig szélesen mosolygó basszer, Baranyai László egészítette ki, de ez a buli egyértelműen Tibiről és a rendőrségi tányérsapkában, illetve elmaradhatatlan szöges nyakörvében nyomuló, nem mellesleg még mindig remekül vokálozó Neonlovagról szólt. Jobb szót nem tudok: egyszerűen kultikus volt!

Bár az Evil Invaders bemutatkozó lemezétől nem estem hanyatt, ezen a koncerten már a beállással megvettek kilóra, ha ugyanis egy csapat az Exciter Violence And Force-ával csekkol be a hangrendszerbe, akkor ott tényleg nincs mit mondani. Koncertjük egyébként pontosan olyan volt, amilyennek előzetesen vártam: fékevesztett, lehengerlő és gyilkos. Ezek az egyszálbelű belga nyikhajok olyan lendülettel tolták az 1985-ös speed/thrasht, hogy attól leesett az állam, az extremitást pedig csak még tovább fokozta Joe (már Anus nélkül) lemezen számomra kicsit zavaró, élőben azonban remekül működő, szélsőségesen magas éneke. A klipes Fast, Loud 'n Rouddal induló program természetesen a debüt dalaira koncentrált, ezek közé talán két tétel fért be bemutatkozó EP-jükről, meg persze a pusztító Exodus-feldolgozás, a Fabulous Disaster. Az egyébként sem gyenge moshpit itt hágott a tetőfokára, a szűk egyórás koncert végére pedig már abszolút meggyőztek arról, hogy ettől a csapattól még nagy dolgok várhatóak.

A kanadai Skull Fist szerencsére elég gyakran fordul meg nálunk (ha minden igaz, ez már a harmadik magyarországi koncertjük volt), de amíg ilyen bulikat adnak, én akár hetente is megnézném őket. Birkatürelmük miatt ráadásul számomra még inkább szimpatikusak voltak, hiszen a helyükben én legalább két rajongót rúgtam volna tarkón. Úgy gondolom, sem ahhoz nem kell agysebésznek lenni, hogy az ember ne próbálja többször is kiverni egy sörösüveggel az épp elmélyülten szólózó frontember fogait, sem pedig ahhoz, hogy hullarészegen, ha már alig áll a lábán, ne akarjon folyamatosan stagedive-olni. Úgy látszik azonban, a két kollégának ez nem volt ennyire magától értetődő, de a biztosítékot mégis az a kiscsaj verte ki leginkább, aki többször is hosszú perceken keresztül illegette magát a színpadon, nem egyszer félretolva a mikrofon elől Jackie Slaughtert, hogy ő maga énekelhessen. A mai napig nem értem, miként állta meg Jackie, hogy ne küldje el a francba, pedig világosan látszott rajta, hogy rohadtul idegesíti, ami történik.

A közönség némely tagjának ostobasága persze zavaró volt, de a bulit ez sem ronthatta el, ráadásul mivel a bőgős Casey Slade-nek születésnapja volt, még a szokottnál is oldottabb volt a hangulat a bandán belül. Szerencsétlen fickónak minden nóta után meg kellett húznia a színpadra készített rövides üveget, mindehhez pedig még egy csodás, rózsaszín ponchót is kapott, amelyet szerencsére csak egy számon keresztül kellett viselnie. Nem tudom, hogy emberünk bírja-e veszettül jól a piát, netán kamu volt az egész, és víz volt a flaskában, de tény, hogy nem csuklott össze még a koncert végén sem, pedig jópárszor belekortyolt az üvegbe. A program bő egy órát tett ki, és természetesen a közönségkedvenc Skull Fist-dalokra épült (Head Öf The Pack, No False Metal, Sign Of The Warrior, Heavier Than Metal satöbbi), de kultikus feldolgozás tőlük is érkezett, méghozzá a NWOBHM egyik elfeledett alapbandájától, az Angel Witchtől az ugyanezen címen futó opusz. Bár számomra az est koncertjét a roppant energikus Evil Invaders adta, Jackie Slaughterék csak egy paraszthajszállal maradtak le tőlük, úgyhogy alig várom a negyedik itthoni koncertet, lehetőség szerint hasonlóan erős felhozatallal körítve.

Fotó: Polgár Péter