Shock!

Elég régen, már valamikor tavasszal, a turné meghirdetésének napján bevéstem a naptáramba a szeptember 16-i dátumot egyrészt azért, mert a Spock's Beardet lényegében akármikor, akárhol jó látni, másrészt pedig azért, mert a sors eddig valahogy mindig úgy hozta, hogy a Special Providence különöböző hazai fellépéseiről csúnyán lemaradtam, most viszont két legyet tudtam egy csapásra leütni.

A belga-német határ közelében, az Ardennekben elhelyezkedő hangulatos kisváros, Verviers sokak szerint legendás Spirit of '66 nevű klubja számomra abszolút ismeretlen terep volt. Belépve kicsit úgy éreztem, felültem a nosztalgiavonatra, mert a hely hangulatát, berendezését nagyon erős Wigwam-feeling lengi körül, igaz, jóval szűkösebb és lepattantabb/penészesebb kiadásban. Még a ruhatáros néni is egy az egyben a legendás Wigwamos „Vége Van a Koncertnek, Lehet Hazamenni" Marika néni közeli rokonának tűnt. Innentől kezdve végig azon gondolkodtam, hogy a hely nevében szereplő 66-os szám vajon a fizető nézők számára, vagy inkább életkorára utal-e. A kis helyet is csak igen szellősen megtöltő közönség ugyanis úgy kilencven százalékban 40 és 70 év közötti, túlnyomó részben bajuszos belgákból, hollandokból és németekből állt, ami önmagában is sajátos atmoszférát teremtett. Egy szó, mint száz, ennél csak akkor érezhettem volna jobban otthon magam, ha fürdőköpenyben és lyukas papucsban mászkáltam volna egy sörrel a kezemben.

A Synesthesia nevű brit csapathoz korábban még nem volt szerencsém, most is csak a köszönésig jutottunk, hiszen a viszonylag nagy távolság, a Brüsszelt és környékét teljesen megbénító taxisblokád, valamint a korai kezdés szerencsés egybeesése miatt konkrétan az utolsó szám felénél sikerült beesnem. A nem kicsit megilletődött és karót nyelt napközis jelleget öltő kiállás ellenére ebből a fél nótában számomra nagyjából az jött le, hogy a fiatal srácokban bőven van perkusszivitás, nagyívű dallamokkal, igényesen meghangszerelt nótáikkal bőven a kellemesen hallgatható kategóriába tartoznak, szóval érdemes lehet a bemutatkozó lemezükbe is belehallgatni.

Rövid, szigorúan sajátkezű átszerelés után vonult fel a deszkákra a Special Providence legénysége. A lemezismertetőben is megírtam már, hogy az Essence Of Change-et az év eddigi egyik kiemelkedő alkotásának tartom, és a dalokat élőben hallva csak tovább erősödött ez a meggyőződésem. A nyitó Babel Confusion alatt ugyan még volt némi bábeli zűrzavar a megszólalást illetően, de ez szerencsére elég hamar rendeződött, és egész vállalható hangzással élvezhettük az utolsó két lemez három-három (talán) legerősebb nótáját. Nagyon nehéz volt megítélni, hogy a már említett attribútumokkal rendelkező, meglehetősen homogén közönség mennyire ismerte és értékelte Markó Ádámék zenéjét, legalábbis a számok közben aránylag mérsékeltek voltak a reakciók. Szerencsére a dalok végén azért a szerény létszámhoz mérten tisztességes ujjongással adtak hangot elismerésüknek.

Azt viszont sajnos én sem tudom elhallgatni, hogy mennyire jót tenne a produkció összképének, ha a srácok, különösen az egyébként zseniális Kertész Márton gitáros nem úgy nyomnák le az egész bulit, mintha a matekleckét mondanák fel. Az addig oké, hogy külön-külön és együtt is a mezőny 99 százalékát erőlködés nélkül lejátsszák a pályáról, és még a dalaik is ütnek élőben (mekkorát szólt például a hatalmas favorit Surprise Me, hihetetlen!), de tök jó volna, ha egy kicsit jobban mutatnák, hogy ezt az egészet élvezik is, nem csak rutinból elnyomják. Nem azt várom persze, hogy gitárokat zúzzanak szét, miközben standup comedyt tolnak, de a közönséggel és egymással való közvetlenebb kommunikáció még többet hozzá tudna tenni az élményhez. Voltak persze erre utaló momentumok és gesztusok, amikor a játékos spontaneitás is utat tört magának, például a csak második nekifutásra sikerülő Lazy Boy elején, de ezekből kellene sokkal több ahhoz, hogy ne csak azt nézze az ember tátott szájjal, hogy miket képesek a hangszerekből kihozni, hanem valóban igazán felszabadult élményt nyújtson a Special Providence. Markó Ádám ebből a szempontból persze kivétel, hiszen ő nemcsak fanatikus, hanem annak is látszik, s ezt nézni is élvezet lett volna, viszont a zsebkendő méretű színpadra annyi cuccot (két teljes dobszerkót, erősítőket és egyebeket) sikerült összezsúfolni, hogy az energiabomba dobosból annak ellenére alig láttam valamit, hogy körülbelül három méterre álltam a színpadtól. De ez legyen a legnagyobb bajom, meg persze az, hogy mindössze hat szám és bő félóra után már le is vonultak a színpadról, így első találkozásunk meglehetősen rövidre sikerült. Sebaj, majd legközelebb egy önálló bulin.

Kevés dolog jellemzi jobban a Spock's Beard eddigi életművének elképesztő gazdagságát és egységesen magas színvonalát, mint koncertprogramjaik változatossága: gyakorlatilag ahány turné, annyi különböző setlist, amelyben lényegében egyetlen nótának sincsen bérelt helye, hiszen eleve nem egy slágerekben gondolkodó csapatról van szó. Ellentétben a tavalyi A38-as bulival, ami sokkal inkább egy kibővített best of programnak volt tekinthető, a mostani, pontosan kétórás műsor nagyon erőteljesen a Ted Leonarddal készült utolsó két lemez dalaira koncentrált, kiegészítve mindkét korábbi éra (Neal Morse, Nick D'Virgilio) egy-két szerzeményével.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a mintegy három hete megjelent The Oblivion Particle lemez ismertetőjét még a koncert előtt megírom, de így utólag örülök, hogy időhiány miatt ez csak most, a koncert után fog megtörténni, ugyanis az új dalok élőben még nagyobbat szóltak, mint a lemezen, s ez mindenképpen felfelé fogja húzni az amúgy sem éppen lesújtó ítéletemet. Már a nyitó Tides Of Time is gyönyörűen szólt élőben, de a To Be Free Again hammondos, öblös riffjei, a Better Way To Fly klasszikus spockos vokálharmóniái vagy a Minion szárnyaló refrénje egyszerűen tökéletes volt. Leonard mondjuk alaposan megszívatta saját magát az új lemez dalaival, amelyek bővelkednek élőben nagyon megerőltető magasakban, de egy-egy kisebb botlást leszámítva elég magabiztosan sikerült ezeket is abszolválni. Ismét meggyőződtem róla, hogy ha nem is akkora zseni és nem is annyira sokszínű zenészegyéniség, mint két elődje, összességében minden szempontból – emberileg, zenészileg, énekesként és dalszerzőként is – tökéletes választás volt az Enchant-frontember leigazolása.

Természetesen ezúttal is a koncert csúcspontjai közé tartoztak a védjegyszerű, négy-ötszólamú vokálok, mint például az előző lemez egyik legjobb dalának, az Afterthoughtsnak a közepén, vagy a June-ban, igaz, utóbbiban szinte totális kudarcba fulladt a maroknyi közönség énekeltetése, amit Leonard kicsit csalódottan is vett tudomásul. Elég bátor dolog volt ráadásként az immár húsz esztendős, bő húszperces The Waterrel zárni a bulit, de tekintettel arra, hogy ez minden idők egyik legmonumentálisabb progresszív szerzeménye, még ez is simán belefért.

A nagyon kevés és nem különösebben aktív néző ellenére a csapat abszolút elemében volt, és láthatólag élvezte is a turné első buliját. Folyamatosan ment a bohóckodás, még ha nem is olyan intenzitással, mint annak idején D'Virgilióval. Különböző okokból, de a maguk módján mind az öten óriási egyéniségek, akik egyszerűen vonzzák a tekintetet. A közönséggel való kontaktusnak szinte még jót is tett az alacsony létszám, több esetben konkrét bekiabálásokra reagáltak oldott stílusban. Leonard például azzal viccelődött, hogy mennyire romantikus lesz az aznap induló turné során tizennyolc emberrel együtt utazni heteken át egy tizenhat fős buszon. Nem tudom, hogy a turné későbbi állomásain is lesz-e még energiájuk koncert után még maradni és sörözni a közönséggel, mindenesetre itt ez történt annak ellenére, hogy tutira nem ez volt életük legjobb publikuma. Hogy mást ne mondjak, egészen biztos vagyok benne, hogy az A38-on pár nap múlva ennél sokkal jobb fogadtatásban részesülnek majd, így már most irigylem azokat, akik aznap el tudják csípni a turnét.