Shock!

Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik: a Shock! szerkesztőinek végérvényesen elment a maradék eszük, és az alapvetően rock / metal beállítottságú portálon szakadárok módjára tapossák sárba a torzított gitár zászlaját mindenféle ide nem illő, műfajidegen és irreleváns tartalmak publikálásával, holott abszolút nem ez a helyzet. Még csak nem is a több évtizedes adósságként ránk rakódott rossz beidegződések ellen üzenünk hadat, nem a rocker-társadalomnak szeretnénk tudatosan tükröt tartani: egyszerűen úgy gondoljuk, hogy a torzított gitáron innen és túl is van élet. Nyilván nem kívánjuk mindenáron, mindenkinek bebizonyítani ezt, ahogy azt sem, hogy miért jó változatosan étkezni, és miért nem az minden nap rántott húst meg sültkrumplit enni. Egyébként elég elkeserítő lenne, ha 2018-ban az összes létező műfaji korlát többszörös ledöntése után még magyarázkodni kellene azért, mert esetleg smooth jazzt vagy synthwave-et is hallgat az ember a vaskos riffek mellett, mikor ezer éve tudjuk, hogy mindössze kétféle zene létezik: jó és nem annyira jó.

Susanne Sundfør muzsikája egyértelműen az első kategóriába tartozik. A kultikus Röyksopp lemezein is vendégszerepelt norvég énekesnő-zongorista-dalszerző sajátos látásmódja az art pop és az elektronika házasításáról már a 2012-es The Silicone Veil albumon is roppant figyelemre méltónak bizonyult, de igazán a 2015-ös Ten Love Songs lemezen csúcsosodott ki a ez a koncepció. Emiatt persze a legutóbbi, Music For People In Trouble című korongon törvényszerűen módosult kicsit az irányvonal, a háttérbe szorult elektronika átadta a helyét egy valóságosabb, organikusabb, főleg akusztikus hangszerelésnek. A Müpában megrendezett koncert is eme elképzelés jegyében telt, de ne szaladjuk ennyire előre, mert majdnem lemaradtunk a nem mindennapi koncertről. Régóta tudjuk, hogy teljesen esetleges, melyik pesti buli lesz bukta, és melyik jön be üzletileg, de még így is áramütésként ért, hogy a decemberben meghirdetett koncert két-három hét leforgása alatt totál teltházas lett, miközben a feleségemmel azt hittük, Sundfør kisasszonyt a kutya sem ismeri idehaza... Végül a Müpa rugalmas hozzáállásának köszönhetően sikerült pótszékekre jegyeket vennünk a helyszínen, a karzat felé haladva pedig azonnal kiderült, kik is kapkodták el a belépők zömét: külföldi fiatalok, akik valószínűleg itteni egyetemek hallgatói, tehát nagyot azért nem tévedtünk.

A széksorokat megszámolva úgy ötszázan lehettünk, ami azért nem rossz szám egy Közép-Európában undergroundnak számító előadó esetében. Úgy látszik, ez a műfaj több mint életképes, hiszen tavaly Agnes Obel zseniális akváriumos koncertjére is csurig telt a nézőtér. Nem véletlen említettem a dánok kiválóságát: még ha nap és hold, tűz és víz, fej és írás a kettő, a párhuzamok adottak a két skandináv szőkeség között, mind stílus, mind képességek tekintetében. Ennek ellenére nemigen lehetett sejteni, mire számíthatunk Sundførtól koncerten, de az biztos, hogy végül minden várakozásunkat felülmúlta az előadás. Pedig a nagy kedvenc Ten Love Songsról alig játszott, miközben az új lemezt szinte kompletten lenyomta a torkunkon, de ha jobban belegondolok, ennél bölcsebben nem is járhatott volna el.

Susanne és két társa, a billentyűs-citerás lány és a zongorán, alt szaxofonon és fuvolán egyaránt óriásit játszó multitalentum fiú által kialakított, főleg akusztikus kontextus eredendően a friss dalok folkos mivoltát szolgálta. Egy olyan kvázi-sythwave-sláger, mint például a Kamikaze ebben az intim környezetben nem szólalt volna meg rendesen, és igazság szerint nem is illett volna ide. A maga egyszerű visszafogottságában is baromi attraktív norvég hölgyemény végtelenül pozitív kisugárzásával csodás atmoszférát teremtett a színpadon, a 80 perces játékidő minden másodpercét kihasználta, üresjáratnak nyoma sem volt. Leginkább a fekete hangversenyzongoránál ült, néhány dalban pedig nejlonhúros klasszikus gitáron tette teljessé a képet. Elvitathatatlan a tudása, tényleg perfekt módon hozta magát mindkét hangszeren, a lényeg azonban a hangja volt, és most újra felhozom Agnes Obelt, de ezúttal ellenpéldaként: noha a dán lány világa némiképp közelebb áll hozzám, mint norvég pályatársáé, el kell ismerni, hogy előbbi a hangjával inkább csak színez, szinte egy a sok különleges hangszer közül. Ezzel szemben Sundfør igazi énekes, hatalmas, kristálytiszta torokkal, aki élőben is olyan dinamikával énekel, hogy az ember leesik a székről álmélkodás közben. Még mindig a hideg futkározik a hátamon, ha a ráadásban előadott White Foxes dalban nyújtott lenyűgöző teljesítményére gondolok. Még egy gondolat az elhangzottak kapcsán: nagyon tetszett, ahogy hárman képesek voltak újrateremteni a lemezen hallható atmoszférát, ahogy egymás keze alá dolgozva, saját személyiségüket totál háttérbe szorítva alárendelték magukat a daloknak, és ez paradox módon bizonyos szempontból még a főszereplőre is igaz volt. Persze nem lehetett szó nélkül elmenni az egyéni teljesítmények mellett, de mégis, az egész produkcióról sütött, hogy az individualizmus másodlagos jelentőségű, és a dalok mindenek felett állnak.

Noha hiányérzet nem maradt, azért egy következő alkalommal megnézném Susannét komplett elektromos formában is, hogy lássam, mit tud kihozni az olyan típusú ügyekből, mint az Accelerate vagy a Memorial. Utóbbi mondjuk nagyzenekarral is megérne egy misét...