Shock!

Köztudott, hogy a debreceni rockszíntér mindig is erős volt, és helyén kezelve a kifejezést, ma már talán nem túlzás legendásnak nevezni. Nem azért, mert a Tankcsapda akkorára nőtt, amekkorára, épp ellenkezőleg: ők pont ebből a miliőből kiindulva lehettek akkorák. Persze az ismertté vált nevek mellett akadtak errefelé mostohább sorsú zenekarok is, mint például a dallamos vonalon a '80-as, '90-es évek fordulója táján elindult Szfinx, ugyanakkor a kultikus jelzőt ők is kiérdemelték. Persze bizonyos értelemben rosszkor voltak rossz helyen, mert az általános Budapest-központúság a '90-es évek technikai feltételei mellett még sokkal többet számított, mint most, nem beszélve arról, hogy mind az első album L.A.-metalhoz, hard rockhoz közeli iránya, mind pedig a kettes anyag power metalja sem tartozott a legnépszerűbb irányzatok közé megjelenésekor.

Pedig a Vad játszma mai füllel is kimondottan színvonalas lemez, pláne az akkoriban sztárstátuszú Sing Singgel összehasonlítva, ráadásul elég jól levezethető belőle, hogyan is született meg az újkori P. Box stílusa: a Cserháti Pityi által menedzselt, átalakult, majd a régi nevet felvevő Szfnx lényegében kiegészült a Hammonddal és kicsit modernebbre vette az eredetileg játszott dallamos metalt – ennek megállapításához még csak túl sok vájtfülűségre vagy rocktörténeti ismeretre sincs túl sok szükség. A Húzd! pedig amiatt is érdekes, mert megközelítésében eléggé omenes, és megkockáztatom, hogy ha nem is akkora monolit, nagyon sokkal azért nem marad le a Jelektől, a Pokolgép Vedd el ami jár lemezétől vagy a Lady (és anélküli) Macbeth anyagaitól. Persze ezek hangzásbeli erejével nem rendelkezik, nem rendelkezhetett. Meglepődhettünk tehát, amikor Kori lett az Omen énekese, de tulajdonképpen az előzmények ismeretében igazából tök logikus, hogy oda került a srác. Még azt is el tudom képzelni – bár sose olvastam ilyesmiről –, hogy a Szfinx valamikor a hőskorban játszott is az Omennel, és később, akár tudat alatt, ez befolyásolhatta Nagyfi mestert Kori kiválasztásában.

Lényeg, hogy a Szfinx-örökséget sikerült jó irányba továbbvinni, és örvendetes, hogy végre a hanganyagok is hozzáférhetők digitálisan, jó minőségben. Az eredeti kazettákat valaki ugyan bedigizte és ezek az mp3-mak elérhetőek voltak, de a minőség penetráns (nem is értem ezt a mai kazetta-retróőrületet), szóval itt volt már az ideje egy rendes újrakiadásnak. Amúgy egyébként a kazis verziót az úton újrahallgatva is átjöttek mindkét, egymástól teljesen különböző lemez értékei, kíváncsian vártam tehát, hogy mit alakít majd a brigád úgy, hogy tényleg csak egyetlen bulit ígértek, és persze érdekelt, hogy a zenekarozásban folyamatosan aktív Kori és Günther mellett hogyan teljesít a maradék, full civil tagság.

A „civilség" a színpadon mindig egy érdekes kérdés, hiszen ha jól játszik a zenekar, nagy baj nem lehet, ugyanakkor a rockzenénél valóban fontos a kiállás. Nem mindegy persze, hogy milyen céllal működik a banda: hobbizenélés, vendéglátózás, vagy teljesen erre teszik fel az életüket – ami a Darlingot illeti, náluk az első kettő kombinációját láttam érvényesülni. Jól nyomták a cover műsort (amibe egyébként olyan csemegék kerültek be, mint a Poisontól a Nothin' But A Good Time vagy a Bed Of Nails Alice Coopertől), de a zenészek kontrasztja igen erős volt az excentrikus énekesnővel. Ugyanakkor ez egy céges bulin vagy egy esküvőn egyáltalán nem baj, hiszen a közönség ott mulatni akar, nem koncertet nézni – ha ilyesmik szervezésében lennék érdekelt, biztosan őket hívnám, erre az eseményre pedig azért is illettek, mert eleve házibuli feelingje volt az egésznek.

Miért is? Hát mert mivel a Szfinx aktív korában is inkább hazai pályán mozgott (idősebb, a lemezeket már a maguk idejében is ismerő cimborámtól úgy hallottam, Pest környékén alig bukkantak fel), aki annak idején koncertekre járt, tuti nemcsak látásból ismerte a közönség többi tagját, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a mag fog résztvenni ezen a bulin is. Amúgy elég szép számban tették tiszteletüket a régi hívek, még az előző napi Kiscsillag-koncerthez képest is (a szerkesztői cikizés elkerülése kedvéért: azon NEM voltam jelen, mármint a Roncsbárban igen, de a koncertre csak a nők mentek be, tőlük tudjuk). Mondjuk lövésem sincs, mekkora lenne az érdeklődés, ha esetleg Pesten is meghirdettek volna egy bulit, de nem gondolom, hogy ennek végső soron bármilyen jelentősége lenne. Aki akart, értesülhetett a dologról, és pont az egyszeri jelleg tette különlegessé az egészet – ahogy említettem: a jó értelemben vett nosztalgia és a házibuli-feeling tökéletes elegyét kaptuk.

Az például, hogy az Enter Sandmannel nyitottak, rögtön visszahozhatta az „emlékszel, de jól nyomták '95-ben is az Ereszd el a hajam fesztiválon?"-érzést a régi híveknél – ezt a klasszikust nyilván minden második banda játszotta a '90-es években, de ilyen jól valószínűleg csak kevesen. Egykori hammeres olvasmányélményeim szerint a feldolgozásoknak mindig fontos szerepe volt Szfinxéknél, és most is volt pár a nyitányon kívül is: Ozzy Shot In The Darkja például még csak elcsépeltnek sem nevezhető (a Breaking The Law már inkább), és jól elfértek ezek is, tényleg erősítendő a bulihangulatot. A saját nóták is remekül szólaltak meg, különösen a Rohadt divat (ez a Húzd!-on is az egyik legjobb), a felettébb White Lion-ízű Téves kapcsolás (anno tőlük is volt cover-nóta, kár, hogy most nem), az Amnézia, a Végleg elegem (nem tudom, a „van" szócska nélkül ez helyes-e nyelvtanilag, de ennyi művészi szabadság belefér) és a progosabb, nyilvánvalóan Awake-korszakos Dream Theater-ihletettségű, az akkori kortárs Senecára is emlékeztető Tánc a penge élén tetszett élőben. Vajon ha lett volna harmadik lemez, ebbe az irányba indulnak el a srácok?

Jól sült el az annak idején valószínűleg slágernek szánt Lolita is, ami viszont a súlyos szöveg miatt kevésbé lehetett az (lásd ugye Scorpions – Daddy's Girl), viszont kellően hatásos tud lenni, pláne, hogy néhány rajongó által anno levélben megírt valós sztorik inspirálták. Ami az első album dalait illeti, az jutott még eszembe, hogy bár ezt a zenét meg lehetett akár az Edda / Lord-vonal felől is közelíteni, de talán kissé túl „nyugatos" volt azokhoz képest, ezért is nem talált el annyi embert a maga idejében. Mindenesetre ami a színpadon történteket illeti, az említett „civilség" egyáltalán nem volt annyira szembeötlő, mint ahogy az egyik konferanszban Kori is kihangsúlyozta – amúgy sem hiszek abban, hogy zenészember képes véglegesen letenni a hangszert, még ha tizenöt-húsz évig nem is lép fel közönség előtt.

Élvezetes, hangulatos este volt ez tehát a barátságtalan, esős idő ellenére is, unikumjellege miatt pedig pláne örülök, hogy sikerült összehozni hogy ott lehessünk „kívülállóként" is. Bár a végén belengettek valamit a jövőre ünneplendő Kori – Günther közös 50 éves születésnap kapcsán, de ha arra esetleg megint összejön a banda, a közeljövőben akkor sem nagyon van kilátás Szfinx-koncertre.

Fotó: Roncsbár