Shock!

Harminc év után végre a német sörthrash császárai is eljutottak Magyarországra. Igaz, egyáltalán nem ment simán a dolog, hiszen az eredetileg még májusra meghirdetett bulit a szlovák promóterrel kapcsolatos problémáknak köszönhetően végül lemondta a brigád, így a fanoknak további súlyos hónapokat kellett várni Gerrére és csapatára. De mint végül kiderült, maximálisan megérte várakozni, a Tankard ugyanis jött, látott és győzött.

Gerréék előtt két hazai alakulat is tiszteletét tette, és esetükben szerencsére bátran használhatjuk a bemelegítő csapat megjelölést, ugyanis mind a nyitó Drünken Bastards, mind pedig az utánuk következő Concrete műsora is maximálisan szórakoztató volt. Rövid, velős, pusztító thrash zúzdákat toltak a megjelent old school fanok arcába, és láthatóan mindkettejükre komoly hatással bírt csaknem az összes rövidítéses thrash alapcsapat: D.R.I, S.O.D. , S.D.I., satöbbi... A Drünkenékről tudtam, hogy faszák élőben is, de az előttem eddig teljesen ismeretlen Concrete is totál meggyőző volt, bár én őszintén szólva megcseréltem volna a két csapatot.

Kilenc óra után nem sokkal aztán besétált a Tankard legénysége, és irtózatos hangerővel belecsaptak egyik legklasszikusabb dalukba, a debüt Zombie Attack címadójába. Természetesen azonnal elszabadult az őrület, amely a thrash őskövület mellett a banda látható lelkesedésének és jókedvének is köszönhető volt. Gerre gyakorlatilag az első perctől fogva végigökörködte a bulit, mellette a másik őstag, a bőgős Frank és a gitáros Andy is teljes erőbedobással nyomult, mögöttük pedig Olaf szegelt veszettül. Frank képe időnként egy autista arcszerkezetére emlékeztetett a nagy thrashelésnek köszönhetően, de mint a koncert utáni, speckó interjú során 100 százalékig megbizonyosodhattam róla, az értelmi képességeivel semmi probléma sincs.

Alapvetően bármennyire jó is egy zenekar, egy thrash bulit teljesen ki lehet csinálni a szar hangzással. A Tankardéknak szerencsére ilyen problémájuk sem akadt, a dobhártyarepesztő hangerő ellenére okésan szólt a cucc. Egyedül Gerre mikrofonja adta meg magát középtájt, biztos túl sok sör került bele. Mert ahogy az egy Tankard koncerthez illik, a nedű a buli elejétől végéig folyt rendesen: Frank basszusgitárját már az első percben nyakon öntötték a rajongók sörrel, Gerre pedig folyamatosan itatott mindenkit. Nyilván azért a muzsikusok sem szomjaztak, hol a színpadra bekészített Holstenekből vettek magukhoz, hol pedig a fanokat húzták le egy-egy nagy korty csapolt sörrel.

Totál népünnepély volt tehát a buli, ahol a mosholás, sörözés, valamint az időnkénti stagediving felügyelete mellett Gerrének még arra is jutott ideje, hogy puszit lopjon az első sorban folyamatosan őt fixírozó két kiscsaj egyikétől. Meg is jegyezte a zenekar, hogy nincsenek hozzászokva ilyen csinos lányokhoz a koncerteken... Azért természetesen a Dürerben is a Tankard pólós harmincas-negyvenesek voltak többségben, de valóban akadt pár szemrevaló, rendkívül lelkes fiatal lány is. Számomra valószínűleg örök rejtély marad, vajon miért pont Gerrébe szerelmesedtek bele ennyire...

Ha már ennyit kellett várni rájuk, a frankfurti csapat nem aprózta el a bulit: ha jól számoltam, pont húsz nótát toltak el, míg nagyjából száz percet követően, a Derrickből kölcsönzött outróval le nem sétáltak a színpadról. A műsor csaknem a teljes életművön végigment, egyedül a Meaning Of Life és a B-Day közötti öt lemezt hanyagolták. Kár, mert ha másról nem is, a The Tankardról azért befért volna még pár tétel az egyébként méregerős programba. A húsz nóta egyenletesen oszlott el a megidézett tíz album között, egyedül a Zombie Attack képviseltette magát három himnusszal – nyilván a címadó, a Maniac Forces és az (Empty) Tankard is kihagyhatatlan –, a többi lemezről viszont csak egy-kettő csendült fel. A nemrég megjelent, jubileumi A Girl Called Cervezáról szintén a címadó került terítékre, illetve a dorótlanított The Metal Lady Boy, amely így egy fokkal erősebbnek is tűnt, mint stúdióverzióban.

Bár a koncert közben is akadtak igazi Tankard slágerek (például a Die With A Beer in Your Hand vagy Slipping From Reality), mégis a buli vége volt az igazi hit-parade: Rectifier, Chemical Invasion, majd ráadásként az Alien, a halhatatlan Space Beer és a már említett (Empty) Tankard. Az eddigre már jópár sörön túljutott publikumra gyakorolt hatást azt hiszem, mindenki el tudja képzelni.

Mint nemrég az új lemezzel kapcsolatban is említettem, nem bonyolult zene a Tankardé, ellenben maximálisan szórakoztató élőben is, főleg egy kis klubban, ekkora hangerőnél, egy jókedvű, de roppant feszesen játszó csapat előadásában. Szóval gyertek nyugodtan máskor is!

Fotók: Polgár Péter