Shock!

Reményeink szerint egyre több koncertbeszámolóval jelentkezünk majd, ahogy egyre jobban megyünk befelé a nyárba, de mivel főleg hazai előadókat tudunk mostanában megnézni, természetesen nem szeretnénk túlreprezentálni egyiküket sem. Mégis érdemesnek gondoltuk megemlékezni a valóban nagyszabású parkos koncert után egy „sima″ Tankcsapda-buliról is, mert ezúttal a helyszín is különleges volt, és közel harminc éve személyes kötődésem is van hozzá.

Nem szándékozom turisztikai PR-cikket írni a Bánki-tóról, de tény: első kézből követhettem végig, hogyan nőtte ki magát a település kevesek által ismert, cuki üdülőfaluból afféle Nógrád megyei ékszerdobozzá, mindezt úgy, hogy a nyári programok feelingje szinte semmit nem változott. A nosztalgiát is igyekszem félretenni, de önmagában a tóparti színpad könnyűzenés vonatkozásai is borzasztó érdekesek. Hogy mást ne mondjak, sokat hallottam emlegetni egy konkrét metálfesztivált a '80-as évek végéről (vagy a '90-esek legelejéről? mivel semmit sem találni erről a neten, szívesen vennék némi infót a kommentekben), saját emlékeim közül pedig eléggé meghatározó volt az az Edda-koncert, amelyet pár héttel Kun Péter halála után tartottak itt, miután úgy döntött a zenekar, hogy folytatják Alapival – mai eszemmel visszagondolva is kissé szürreális, de mégis felemelő hangulatú esemény volt. És persze ahogy teltek az évek, rengeteg előadó megfordult itt (maga a Tankcsapda is), de európai szinten jegyzett, komoly dzsesszfesztivált is rendeztek itt hosszú évekig, és a legutóbbi időkben a Bánkitó Fesztivál öregbíti az öregbítenivalót.

Idén nyitáskor bámulatos gyorsasággal táblázták be a nyári hétvégéket (de gondolom, ez az összes, rendezvényeknek helyt adó településen így ment), és bár számomra csak last minute derült ki, hogy a tankcsapdás napon éppen itt tartózkodunk, megörültem az újbóli találkozás lehetőségének. Bár élveztem az Első Évtized bulit, a sold out Budapest Park nekem az újranyitás eufóriája közepette is kissé már kényelmetlenül zsúfoltnak bizonyult – ezzel már korábban is így voltam például Billy Idol esetében is, itt viszont biztos lehettem benne, hogy ha sokan is jönnek el, nem lesz heringérzet, és nem is kell órákig sorba állni italvásárláskor. A nézőszámot szemre sajnos nem tudom megbecsülni, de olyan öt-nyolcszázas nagyságrendről beszélhetünk, jól elszórva egy viszonylag nagy placcon, így tulajdonképpen még a pár éve sajnálatos módon elszalasztott klubturnét is pótolhattam. Főleg, hogy az itt játszott standard turnéműsor is tartalmazott olyan csemegéket, amelyekre inkább ott vagy az Első Évtizeden számítottam volna.

Ahogy utánanéztem, saját hiányosságom, hogy nem voltam tudatában a Fűrész filmzene intróként való használatának, de a széria elkötelezett rajongójaként nagy piros pontot adtam már a múltkor is a gesztusért. Hiába, nem sűrűn jártam headliner TCS-bulikra az elmúlt sok évben... Mindenesetre a lakossági jelleg felerősítéseként egy hazafias Máté Péter-dal is felcsendült a hivatalos kezdés előtt, és ezt a jelleget vitte tovább a Fiúk ölébe / Szevasz öcsém nyitás. Érdekes ez a slágerkérdés Csapdáéknál: a Fiúkat az évek patinássá, szerethetővé érlelték, de a másikban a biztosúr-piszkosul-tisztasor rímpár vélhetőleg húsz év múlva is facepalm-hatású lesz, pedig zeneileg még amúgy rendben is lenne a dal. De sebaj, rögtön ezután a régi fanoknak kedveskedtek, és mi tagadás, a Kapd be a horgot / A legjobb méreg / Úgy szeress retrohármas tényleg nagyot szólt. És ha valaki megnézi a setlistet, láthatja, hogy nagyjából hasonló arányokat lőttek be később is, a változatosság jegyében – összességében azt gondolom, hogy sikerült jól eltalálni a rengeteg lemez és korszak közötti egyensúlyt ezzel a turnéprogrammal. Kellően hosszú is ahhoz, hogy egyik TCS-generáció se lehessen elégedetlen, de az Évtized-koncertek célközönségei is bizonyára hallhattak olyasmit, ami onnan kimaradt: én például A Rock'N'Roll rugóját meg a Férgeket hiányoltam, itt elhangzott a vége felé. Más kérdés, hogy a 2021-es verzió éppen egy mellettünk helyet foglaló veterán rajongót késztetett távozásra, aki amúgy szinte végig elégedetlenkedett valamin, például Sidi zakkwylde-izmusán – ehhez képest némileg ellentmondásosnak tűnt, hogy a legzakkosabb témát, A világ posztolt viszont annál inkább élvezte. Na de hát nem vagyunk egyformák, „mindenki vár valamit", aztán vagy megkapja, vagy nem...

Nekem amúgy, aki tényleg baromira nem követi már rendszeresen a bandát, kimondottan érdekes volt újra rácsodálkozni, mennyi tök jó szám született az elmúlt tíz-tizenöt évben is, de ez a korábban itt-ott elcsípett, főleg fesztiválos Tankcsapda-koncerteken is előfordult már. Ami a megszólalást illeti, egy ilyen helyszínt nyilván könnyebb hangosítani, mint a hatalmas Parkot, ahol valamiért mindig mindenki azzal jön, hogy halk a koncert, de ezúttal tökéletesen kijött a „power-trió" felállás minden előnye: Lukács basszusa szépen kitöltötte a teret, és élvezetesen szólt az egész egyben is. A kisebb pontatlanságokon, hamiskás hangokon meg abszolút felesleges fennakadni, pláne, hogy Laci lelazult bulit konferált fel már a legelején – egy ilyen tökéletes időjárású nyárestén, amikor az egész napos elviselhető, finom záporral megöntözött, kellemes meleget langyos idő váltja, nem is kell ennél több. Talán csak annyi, hogy a rettenetesen elcsépelt Örökké tart is punkosra átdolgozva szólaljon meg – és ez is megtörtént!

Mindenkit arra biztatok, hogy csípje el a Csapdát idén nyáron egy kisebb vidéki helyszínen meg úgy általában: élvezzük ki, hogy végre ismét vannak koncertek.

Fotó: Tankcsapda Official