Shock!

Sokadszorra írjuk le, de ember legyen a talpán, aki képes naprakészen követni az idei tavaszi-nyári koncertfelhozatalt, én is most úgy időzítettem idei első szabadságomat, hogy ezen a héten talán lesz időm egy kicsit foglalkozni az elmúlt sok hétben feltornyozott elmaradásaimmal. Egyelőre ez dőre ábránd az időközben beesett programok, újabb koncertek miatt, de majd a következő szabadság alkalmával úgy két hét múlva esetleg faragok a restanciákból. Billy Idol viszont nem várhat, annak ellenére, hogy rendesen megvárakoztatott minket, hiszen nyolc éve lépett fel utoljára a VOLT-on, tizenkét (!!!) éve pedig a fővárosban, ami irgalmatlan hosszú idő minden szempontból. Nem is értem, hogy kerülték el egymást a koncertszervezők és a zenekari menedzsment, és ilyen hosszú kihagyás után megtippelni sem mertem előzetesen, hogy 2018-ban mennyien kíváncsiak az örökifjú szőkített punkpoprockerre. Végül jóval a koncert előtt már teltházas lett a rendezvény, ami – ha minden igaz – 11.500 főt jelent a Parkban, és bizony heringezés volt mindenhol, még a teraszokon is.

Egy fiatal osztrák csapat, a Kaiser Franz Josef melegítette be a publikumot, akik nem az internet megszállotjai, túl sok infó nincs is róluk azon kívül, hogy 2010-ben alakultak, aztán egy EP és két lemez után megcsípték ezt a turnét. Hárman vannak (Sham, Tom és Pete – azaz gitár/ének, dob és basszusgitár), és elégedjünk meg ennyivel. Előzetesen lecsekkoltam őket, hogy mire számítsak, és ugyan kellemesnek bizonyult a zene, de élőben kimondottan megleptek. Az osztrákság ugye eleve „felmatricázza" az adott zenekart az unalmasság, középszerűség, halvérűség szinonimáival, Falcón kívül tényleg nem adtak hozzá sokat a nemzetközi könnyűzenéhez, az meg már rég volt. Baloldalt a ránézésre 18 évesnek tűnő énekes srác (persze huszonpár lehet, ha nyolc éve gyűrik már az ipart) olyan szépen kieresztette a hangját, hogy csak a Led Zeppelin-feldolgozásnál (Whole Lotta Love) esett le úgy igazán szerintem mindenkinek, hogy ezek a gyerekek jók. Kicsit fura volt a színpadkép a kétoldalra tolt hangszeresekkel, középen meg a dobbal, de a basszusgitáros srác végigmozogta az egész koncertet, és igyekeztek hangulatossá tenni a tűző nap ellenére a rájuk mért időt. A '70-es évekből merített zenéjük egy klubban érvényesülhetne igazán, és ha a Wolfmother világával tisztában vagy, tehetsz egy próbát velük is, tényleg ügyesek.

Egyes szimbiózisban élő előadók egymás nélkül nem váltak volna azzá, akik. Ilyen például Billy Idol és Steve Stevens. Mindezek mellé Billy Idol maga a '80-as évek, ezen nincs mit szépíteni, de emellett ő az is, aki szégyenkezés nélkül mutogathatta a felsőtestét ötven éves kora felett – illetve még teszi is, de erről kicsit később. Nagyon vártam a koncertet, hiszen 2005-ben láttam (először és utoljára) az énekest, pedig a Dancing With Myself az első dalok egyike volt, amit rádióból felvettem magnóra (on air, akkoriban hogy másképp), azt, hogy ki az előadó és hogy néz ki, nagyon-nagyon sok évvel később tudtam csak meg – akkor meg már volt Rebel Yell és Shock To The System. Aztán hirtelen most ott találtam magam a Budapest Park színpada előtt, és szinte centikről nézhettem őket odafent. És akkor most kezdem a negatív dolgokkal, ami mellett így két nappal később is nehezen tudok napirendre térni.

Tény, hogy Billy Idol 62 éves, tényleg elképesztően jó formában volt fizikailag mindig, és bizony kisebbfajta sokkot okozott, hogy megtapadt némi úszógumi deréktájt (a bálványokat nem lenne szabad ledönteni ugye...), na de hát mégiscsak elmúlt hatvan, lépjünk ezen túl. Ám sajnos a saját korával megbékélni képtelen embereket utoléri a botox, Billy Idol meg valamért azt gondolta, fiatalabb arccal szeretne élni, pedig hát pont ő volt, az, aki baromi jól öregedett, csak hát abban a miliőben, ahol él, teljesen elveszítik az emberek a realitásérzéküket, és úgy döntött, hogy simább (?) arccal szebb lesz az élet. Sajnos ennek az lett az eredménye, hogy Billy Idol helyett kaptunk egy Billy Idolra hasonlító, torz gumiálarcos valakit, aki képtelen hozni AZT a jellegzetes grimaszt (amit lehet ugyan gyakorolni, de utánozni nem), a mosolygás is nehezen ment, meg úgy egészében nem stimmelt semmi a fejével. Kár, nagy kár, tényleg. (Steve Stevenst például láthatóan kevésbé érdekli mindez, hiszen elhízott, csúnya, feltúrt hajú Elvis-imitátorrá vált, csak épp gitárral.) Mivel előzetesen lecsekkoltam, tisztában voltam vele, hogy mi maradt meg a legendás hangból, és bizony sok helyen nem sok. Ezért ANNYIRA nem is lepett meg például, hogy az első daloknál alig-alig jött ki hang(erő) Idol torkán, és ami igen, az sem volt igazán a helyén. Később helyrebillent valahogy az egész, meg persze sok pihenőt kapott a hangszeres szekció szólói közben, amikor regenerálódhatott. A feeling azért persze így is elvitte az egészet, tehát erre is azt mondom, hogy jótékonyan feledjük el mindezt.

Egyébként meg hogy lehet olyan bombákkal kezdeni, mint a már említett Shock To The System és Dancing With Myself? Pofátlanság, de működött. Tizenöt számot kaptunk, sajnos máshol volt Cradle Of Love, nálunk nem, de a standard futó dalok között elhangzott a The Doorstól az L.A. Woman (Budapest Womanként persze), az „újabb" korszakból például a Scream és a Can't Break Me Down, de a lírai John Wayne-re például már nem is emlékeztem, és most úgy érzem, újra kell hallgatnom a diszkográfiát elég gyorsan, hátha újra felfedezek pár gyöngyszemet. A dalok között jó párszor nyílt alkalmunk Steve Stevens gitárjátékában is gyönyörködni, a csávó tényleg zseni, és ha esetleg nem lenne meg, ő szerepelt Michael Jackson Dirty Diana klipjében is, meg a Top Gun Anthem is az ő nevéhez fűződik (utóbbi el is hangzott a koncerten), továbbá Vince Neil Exposed lemezén is játszott (zseni lemez, nézzetek utána) és még sorolhatnám. Emellett néhány szólólemeze is megjelent, a szintén Pazar Flamenco A Go-Gót az este folyamán is megidézte pár perc vérpezsdítő flamenco-játékkal. Már csak miatta is érdemes volt eljönni a koncertre, és bizony erősen felvetődött bennem a gondolat, hogy ez igazából Steve Stevens és kísérőzenekarának koncertje (vendég: Billy Idol). Persze nyilván megvolt ennek az oka: Idol nem bírja már úgy, mint tíz éve, részemről örülök, hogy EGYÁLTALÁN még koncerteznek.

Ne feledjük a precíz kísérőzenészeket sem: a doboknál Brian Tichy helyett Erik Eldenius ült, a billentyűket Paul Trudeau kezelte, basszusgitáron már jó régóta Stephen McGrath játszik, ritmusgitáron pedig szokás szerint Billy Morrison segítette az összjátékot. Szuvenírekkel is bőségesen megszórtak: dedikált dobbőröket, pengetőket dobáltak ki marékszám, és pár dobverőt is elkaptak a szerencsések elöl. A koncert végére természetesen itt is újra (a vasárnapihoz hasonló, mégis kicsit más) népünnepély kerekedett: a Rebel Yell majd a két ráadás, a kellemesen elnyújtott White Wedding és a Mony Mony méltóképpen zárta az estét, a főhős meg a kedvünkért félmeztelenre is vetkőzött (show-elem ugye). Mint mondtam, botox nélkül perfektebb lett volna az élmény, de így sem panaszkodhat senki, mert azért Billy Idolból csak egy van, és baromi jó lenne két-három éven belül újra látni őket, mielőtt végképp színpadképtelenek lesznek.