Shock!

Érdekes módon csak akkortájt hallgattam meg az új Threshold-lemezt, amikor értesültem róla, hogy cimboráim készülnek a pozsonyi bulira, pedig akkor már kint volt egy ideje. Valahogy viszont nem repültem rá azonnal az új megjelenésre, ugyanis valamiért a March Of Progress is elment mellettem a maga idejében, és kissé korainak éreztem a folytatást. Annál gyorsabban jelentettem be viszont pár nappal később csatlakozási szándékomat, mert a For The Journey nagyon is betalált – frappáns, fogós dalok, ideális lemezhossz és a továbbra is csúcsformában lévő Damian Wilson dallamai nem tették lehetővé, hogy azon a héten mást hallgassak.

Menni kellett tehát, mentünk is, és szerencsére az első előzenekart le is késtük: amikor a Dürerhez hasonló, kellemes atmoszférájú (bár az ember kissé ma már lesokkolódik azon, hogy Szlovákiában még lehet a kocsmákban bent dohányozni) komplexum alagsori termébe értünk, éppen a második support hangolt éppen. Őket Overturesnek hívták, és bár az énekes megjelenése alapján sem lehettek volna mások, csakis olaszok, az akcentus és az „egyen-fabiolione" énekhang alapján ezt a színpadnak háttal állva is meg lehetett volna állapítani. Na meg persze a zenével sem árultak nagyon zsákbamacskát, modoros talján metaljuk szerencsére még egész élvezhető is volt, bár rendkívül unalmas. A szép számmal jelenlevő, a kábé A38-nyi termet gyakorlatilag teljesen megtöltő (emlékszünk a foghíjas nézőszámú magyar bulikra?) pozsonyi prog rockerek ugyanakkor abszolút vették az adást, a jó hangulat tehát elvitte a hátán a csapat félóráját. Azt mondjuk sose fogom megérteni, hogy gépkórus mellett miért gondolja bárki is, hogy nem lesz nevetséges a kétfős látszatvokál, de ez legyen az én bajom.

Szerencsére a Threshold nem csúszott sokat, fél tíz után nem sokkal már berobbantak a Slipstreammel, innentől kezdve pedig több mint két órán át nyomták a kortárs prog metal talán legdalközpontúbb szerzeményeit a hiperaktív, manapság viking style-ban nyomuló Damian Wilson frontolásával. Utóbbi hangja talán jobb formában van, mint valaha, és színpadi munkája alapján egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy anno az Iron Maidennél is shortlisten volt Blaze felvétele előtt. A maidenes sztoriról jómagam csak nemrég értesültem, viszont ennek fényében már érteni vélem, miért is szállt ki eredeti zenekarából: állítólag akkoriban valami menedzser fel akart futtatni egy másik rockbandát komoly támogatással, vele az élen, de ebből végül nem lett semmi, tehát a '97-es Extinct Instinct lemezt már megint csak ő énekelte fel. Gyanítható, hogy mivel mindez a '90-es évek eleje-közepe környékén történt, a maidenes kapcsolatok révén jött a lehetőség, ugyanakkor abban is szinte biztos vagyok, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőtti Damianben volt egy kis nehezen kezelhető rocksztár attitűd is, ami a többieknek sok lehetett. Minden tisztán látható összhang ellenére még ma is látszik a kontraszt közte és az introvertáltabb Karl Groom / Richard West tengely között, viszont valószínűleg a mai, jó negyvenes Damiennek már elég a színpad a rocksztárkodáshoz.

Ami azt illeti, Damianről – talán a vendégszereplései vagy metalmentes zenéi miatt – kialakult egy intellektuálisabb kép is, ennek parádés cáfolata volt az a kissé kellemetlen pillanat, amikor azt kérdezte a szlovákoktól, ki volt Metalcampen, mert az aztán mekkora buli volt. Kár, hogy ezesetben összekeverte Szlovákiát Szlovéniával, viszont ügyesen vágta ki magát, mondván, a turnén könnyen szétesik az ember, például pár nappal azelőtt Svájcban is lenémetezte a közönséget (reméljük, angol létére Németországban nem említette a háborút), meg amúgy sem járt még itt a zenekar. Az ezt megcáfolandó „Nyitra" bekiabálásra (a 2000-es évek elején valóban játszottak ott, emlékszem, néhány haver volt is a bulin) pedig annyit mondott, hogy akkor nem ő volt az énekes. Vicces volt mindenesetre. Ennek a jó értelemben vett lazaságnak köszönhetően és a bámulatosan összeérett tagság miatt (Pete Morten másodgitáros 2007-es csatlakozását leszámítva a hangszeresek már kábé tíz éve nyomják ebben a felállásban) a Threshold minden szempontból jobb, mint valaha.

Igazából ennél többet nem nagyon lehet és nem is érdemes elmondani a koncertről – hibátlan volt! A műsor kérdése egy ekkora életműnél nyilván mindig vitás kérdés, de szerintem ízlésesen és jó arányérzékkel válogattak a hatalmas repertoárból, régit és újat sem mellőzve (a mellékelt setlisthez hozzáteendő, hogy a ráadást az ott nem is szereplő Siege Of Baghdad indította!), ugyanakkor szó van róla, hogy a jövő évi második turnén majd kissé megkavarják a dalkínálatot. Picit sajnálom, hogy a hely hasonlóságai ellenére sem szóltak „hajó-szinten", „csak" korrektül, Johanne Jamest pedig még a legmagasabbak is csak lábujjhegyre állva láthatták – jó lett volna kicsit megemelni a dobcuccot, mert a faszi most is nagyon komolyan tolta a bonyolult ritmusokat, breakeket is, amellett, hogy a tufa ütemek is húztak, mint annak rendje. Baromi jó volt, na! Minden hétfői nyűgöt és fáradtságok elfelejtett az ember, és a másnapi munka is könnyebben ment a késői hazaút dacára. Természetesen az előző anyag is rehabilitálódott a bulinak köszönhetően, de legalább megint igazam lett azzal kapcsolatban, hogy egy-egy, sok hallgatást igénylő anyagról csak évek múlva lehet érdemben nyilatkozni (kedves Kollégák!).