Shock!

Ez a lemezismertető bizony éppúgy égetően aktuális volt már egy ideje, mint ahogy maga az album is, hiszen öt év telt el az amúgy hibátlanra sikerült Dead Reckoning óta. Abszolút az én saram a késés, de az egész stábra vetne rossz fényt, ha a March Of Progressről nem emlékeznénk meg méltó módon még az év vége előtt, ugyanis már előre el kell árulnom, hogy nálam az év egyik nagy kedvencéről van szó, amely a megjelenése óta eltelt csaknem négy hónapban messze a leggyakoribb vendég volt a lejátszómban. Ennek oka, hogy a Threshold háttérzeneként, akár munka közben is ösztönösen hallgattatja magát, de legalább annyira szeretek csutkára feltekert hangerő mellett elmerülni a legapróbb részleteiben is (amiből ezúttal is bőven kapunk).

Ráadásul az aranytorkú Damian Wilson idén már a második lemezével vesz le a lábamról, ugyanis még tavasszal a Headspace projekt debütáló anyaga, az I Am Anonymous is meglehetősen pofásra sikeredett. Én valahogy nem tudok betelni vele, akárhány lemezen hallgatom frontemberként vagy vendégszereplőként, és cseppet sem csodálom, hogy Arjen Lucassen mester is gyakorlatilag szerelmes a csávóba vagy legalábbis az orgánumába. A mai napig képtelen vagyok felfogni, mi lehetett az a bizonyos „x faktor", ami miatt a shortlistről Steve Harris nem őt, hanem a szebb napokat látott, és összehasonlíthatatlanul szürkébb hanggal megáldott Blaze Bayleyt választotta Bruce Dickinson távozása után. De ez persze már egy régi sztori.

Nyilván túlzás volna azt állítani, hogy a régi-új énekes visszatérése alapjaiban változtatta meg az amúgy is igen karakteres hangzással és dallamvilággal rendelkező britek zenéjét. Hangfekvése persze teljesen más – jóval tisztább és persze magasabb –, mint szegény Mac karcosabb hangszíne, s emiatt valószínűleg eleve az ő hangjára születtek már az új dalok az elmúlt időszakban, de a sok énekesváltáson átesett banda már többször bizonyította, hogy még a totálisan eltérő karakterű vokalisták ellenére is abszolút markáns hangzással, és nem utolsósorban emlékezetes dalokkal rendelkeznek.

Ezzel nagyjából el is mondtam, de aki ismeri és szereti a zenekart, annak úgysem kell különösebben magyarázni, hogy mit lehet(ett) várni a szokatlanul hosszú, öt éves szünet után megszülető March Of Progresstől. Ez bizony ugyanaz az abszolút pozitív értelemben vett slágeres, sallangoktól és felesleges villantásoktól mentes, de agyas progresszív muzsika, steril, de mégis meleg hangzással, elsőre megjegyezhető, helyenként monumentálisnak is nevezhető kórusokkal és persze Damian Wilson fenomenális énekdallamaival, amely az elmúlt több mint két évtizedben eddig is jellemezte a bandát, talán még kiforrottabb és még kerekebb formában. A hangzás ezúttal is abszolút méltó Karl Groom meggyőző életművéhez.

A lemezt nyitó és egyben címadó tétel egy viszonylag egyszerűbb szerkezetű tipikus Threshold szerzemény, amely azonban még nem vág földhöz. Az orwelli tematikát körüljáró, a sötét, futurisztikus hangulatot zenei eszközökkel is remekül visszaadó Return Of The Thought Police, s különösen annak refrénje viszont már beviszi az első komolyabb balegyenest. Ebben a nótában – ahogy a lemez legtöbb szerzeményében is – többször váltogatják egymást a középtempós és a begyorsuló részeket, szépen ellenpontozva egymást. Ugyanerre példa a hasonlóan kemény társadalomkritikát megfogalmazó Liberty, Complacency, Dependency, amelynek hallatán többször is az Ayreon, illetve Lucassen Star One projektje ugrik be, nyilván nem véletlenül. A monumentális refrént és a szólókat követő begyorsulós résznél egyébként az előző album nyitótémája is felsejlik, de szerencsére nem CTRL+C CTRL+V formában. A Colophon, és különönösen a The Hours verzéje és hatalmas kórusokkal ellátott refrénje is elég musicales (elsőre a Rómeó és Júlia francia verziója), ami hatalmas Webber rajongóként cseppet sem zavar. Az tuti, hogy ha Groomék egyszer musicalt írnak, ott lesz a helyem a premieren.

A That's Why We Came a zenekar drámai oldalát mutatja be, ismét Wilson brilliáns vokáljaival, míg a Don't Look Down egy direktebb, helyenként némi Dream Theater ízt felvonultató igazi slágertéma, mely tuti, ahogy legalább akkora koncertfavorit lesz, mint legutóbb a Slipstream. Az biztos, hogy nálam 2013 egyik legemlékezetesebb nótája. Ha megboldogult gimis éveim idején jött volna ki ez az album, akkor ennél a nótánál már egész biztosan bekapta volna a megnyúlt szalagot a walkman! A szintén fogós refrénnel ellátott Coda után pedig az album leghosszabb szerzeménye, a The Rubicon zárja a 70 perc körüli lemezt, amely a maga komplexitásában – helyenként ismét egyértelmű Star One hangulatot felidézve – jól foglalja keretbe az albumot, mégpedig a zenekar minden erényét ismételten felvonultatva.

Nagyon bánom, hogy a banda legutóbbi két budapesti fellépését is különböző okokból elmulasztottam – főleg a beszámolók szerint egyértelműen jobban sikerült, a visszatérő Wilsonnal abszolvált 2007-es bulit sajnálom –, de ha legközelebb erre járnak, akkor biztosan nem követem el ezt a hibát. Nagy kár, hogy az eddigi információk szerint a mostani körben csak a szomszédos országokig jutnak majd el jövőre, de amilyen formába lendültek ismét, egész biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra lehet majd velük találkozni. Addig pedig bevágok nekik egy jól megérdemelt kilencest, ami kizárólag azért nem tízes, mert a korábbi anyagaikhoz képest azért egetrengető újdonságokkal a March Of Progressen nem találkozni, „mindössze" egy bivalyerős kilencedik stúdióalbummal.