Shock!

A brit Threshold a '90-es évek elején bukkant fel, és kiváló lemezeinek, valamint egyéni muzsikájának köszönhetően hamar az úgynevezett progresszív metal-színtér vezető csapatai közé nőtte ki magát. Bár mindig is megmaradtak igazi kultikus kedvenceknek, első négy lemezük ma is csont nélküli klasszikus. Persze lehetne elemezgetni, hogy ennek ellenére miért nem lett belőlük legalább Fates Warning-szinten népszerű csapat, de az biztos, hogy a felállásuk körüli folyamatos kavarás nem tett jót nekik, mint ahogy az sem, hogy sok esetben három-négy év is eltelt két nagylemezük között. Emellett pedig azt is el kell ismerni, hogy bár a 2007-es kilépése után néhány évvel elhunyt énekessel, Andrew „Mac" McDermottal készült utolsó anyagaik nem voltak rosszak, de azt a fajta Threshold.mágiát, ami anno igazán különlegessé tette a csapatot, már nem hordozták.

2007-ben Mac helyén aztán az a Damian Wilson tért vissza a frontra, aki a klasszikus első és harmadik korongon is énekelt (azóta pedig megjárta többek között Arjen Anthony Lucassen Ayreonját is). A két évvel ezelőtti March Of Progress már vele készült, és biztos vagyok benne, hogy a régi fanok elégedetten csettintettek a lemez hallatán. A Threshold muzsikája – Damian ide vagy oda – ma már nyilván nem olyan meghökkentő, friss vagy izgalmas, mint 1993-ban volt, de tény, hogy a March Of Progress minden olyan stílus- és védjegyet felsorakoztatott, amit az ember a főnök Karl Groomtól és csapatától a kezdetektől fogva vár és elvár. A For The Journey pedig gyakorlatilag ugyanott folytatja, ahol két évvel ezelőtt a Progress-szel abbahagyták: sok esetben kissé borult és melankolikus, de roppant fogós megoldások, remek dallamok, végtelenül igényes hangszerelés és néhol kifejezetten epikus dalszerkezetek jellemzik az albumot, mindehhez pedig itt van még a színtér egyik legegyénibb és legjobb vokalistája is. Az csak egy dolog, hogy Damian hangja minden túlzás nélkül összekeverhetetlen bárki máséval, de mindehhez még cseppet sem kopott az évek során. Igazi kincs a pali!

Sok zenével kapcsolatban leírtuk már, de a britek muzsikájára is maximálisan igaz, hogy odafigyelve, szövegkönyvvel a kézben fülelve az igazi. Ha például a The Box hallgatásának így állsz neki, tuti, hogy rögtön átjön a disztópikus sztori hangulata, és azt veszed észre, hogy a dal majd 12 percnyi hossza ellenére is pillanatok alatt repült el. Egyértelműen ez a lemez csúcsteljesítménye, ami hossza ellenére sem tekinthető megalománnak vagy öncélúnak. Íve van ugyanis: már az elején egyértelmű, hogy tart valahová, a végére pedig azt veszed észre, hogy örvényként ragadott magával. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy még egy ilyen monstrumot nem bírna el a lemezanyag, a szextett pedig jó érzékkel meg is marad a továbbiakban az öt-hatperces daloknál. Ezek közül a nyitó, régi Threshold-ízeket felvonultató Watchtower On The Moon kapásból méregerős, akárcsak a szinte slágeresnek tűnő Turned To Dust és Autumn Red is.
Damian mellett persze a lemezanyag oroszlánrészét jegyző kettős, a gitáros Groom és a billentyűs Richard West játéka is totál egyedi, egyben pedig a Threshold-univerzum alapköveit is jelentik. A 2007 óta változatlan felállásban nyomuló csapat egységességét mutatja azonban, hogy a két nagyvezér mellett a másik gitáros, Peter Morten is hozott egy nótát (méghozzá nem is akármilyet, a Siren Sky ugyanis a korong egyik legjobbja), a lemez bónuszát jelentő, szintén marha jó I Wish I Could pedig a dobos Johanne James dala.

Nem állítom, hogy a For The Journey a Threshold legjobb lemeze, de megbízhatóan hozza a szintet, és tele van jó dalokkal. Olyan kiemelkedő anyagokat, mint a Glynn Morgan által feldalolt Psyhedelicatessen vagy az Extinct Instinct, valószínűleg már nem fognak készíteni, de egyértelmű, hogy még mindig maximálisan minőségi muzsikában utaznak. Ahogy a March Of Progress is az volt két éve, úgy a For The Journey is kifejezetten erős anyag.