Shock!

Nem árulok el nagy újdonságot, hogy számos koncertet láttam már – idén is –, de Tom Jonest színpadon látni mindig élmény, és ez az élmény idén olyannyira emlékezetesre sikerült, hogy bátran állítom: az év egyik legjobb élő eseményének lehettünk tanúi az MVM Dome-ban. Bár tavaly erősen bosszankodtam, amikor elmaradt ugyanez a fellépés, de valahogy úgy érzem, most még kerekebbnek bizonyult az élmény.

Egy éve olyannyira összetorlódtak újra a koncertek, hogy néhány egymásra is csúszott, így esett áldozatul nálam a Pearl Jam az utóbb elhalasztott Tom Jones javára. Ami úgy alakult, hogy éppen úton voltunk anyummal az MVM Dome felé, mikor jött az üzenet, hogy mentőt hívtak az öreghez és elmarad a koncert – nem voltunk boldogok. A koncertet nem sokkal később átcsúsztatták egy őszi időpontra, de volt egy sejtésem, hogy ezt sem tartják majd meg, ami pontosan így is történt. Nem is reménykedtem, hogy lesz ebből még valami, aztán a LiveNation átvette az egész produkciót, és meglett az új dátum is, ami szerencsére nem ütközött semmivel. Így újra útnak indulhattunk, hogy megnézzük a vén kópét, akinek még mindig elképesztő a hangja.

Olyannyira elképesztő, hogy tűpontosan emlékszem: amikor jó pár évvel ezelőtt láttam, akkor épp a Papp Laciban, és valahol teljesen hátul ültem, tehát meglehetősen nagy volt a távolság a színpadtól, Sir Tom Jones épp a dobos felé fordult, elvette a szájától a mikrofont, valamit beénekelt és tökéletesen lehetett hallani hátul is bármiféle kihangosítás nélkül. Leesett az állam. Mert ugye legendás volt mindig a hangereje, na de még mindig, ennyi idősen, így?! Amikor a nála egy-két-három generációval fiatalabb énekesek is playbackre támaszkodnak élőben? Szóval nemcsak ezért, de az istenadta hangi adottságai miatt, ha valakire, rá tökéletesen illik az a szó, hogy legenda.

A legendákat meg ugye látni kell, ki tudja, meddig lesz még színpadképes állapotban, de a jelek szerint egyelőre bírja, bár már „csak énekel”, és értelemszerűen nem ugrál-mozog színpadon még annyira sem, mint pár évtizeddel ezelőtt. Főleg, hogy a turné tavaszi egyik állomásán le is betegedett, így fokozottan vigyáznia kell magára. Egyébként szinte minden olyan, mint korábban volt az előadásain: egy joviális öregúr kitűnő minőségben elénekli hatvanéves (!) pályafutásának ikonikus slágereit, némi anekdotázással fűszerezve. Majdnem – hiszen a korábbi esztrádszerű hangszerelést leváltotta időközben a „normális” zenekari felállás: dob, gitár, basszusgitár, ütőhangszeres, billentyűs, ennek megfelelően a dalokat is modernizáltabb köntösben adták elő, többnyire bluesos, rockos, szvinges, pszichedelikus vonalon, amitől újfent leesett az állam.

Tom Jones 2021-ben jelentette meg negyvenegyedik sorlemezét, Sorrounded By Time címen, és erre fűzte fel a turnén elhangzó dalokat. Ilyen kaliberű előadóknál nem szokás nagyobb mértékben a friss dalokra támaszkodni, mert a többség a bevált klasszikus slágereket akarja hallani (lásd Deep Purple-szindróma), de a produkció vállalt egy merészet és a huszonegy tételből konkrétan kilenc a friss lemezről került a repertoárba, amelyek közül egy a ráadásblokkban szerepelt. Merész húzás, de nagyon bejött a számítás, főleg, hogy ezek a dalok eleve úgy kerültek lemezre, hogy fonalukon indíthatták el a régi dalok áthangszerelési ötleteit. Értsd: a merengős, bluesosabb darabok szervesen illeszkedtek a programba. Persze azt se feledjük, vélhetően sokkal kényelmesebb Tom Jones számára az időskori hangszínére komponált darabokat elénekelni, mint a sok évvel korábbi hangszálrepesztő slágereket.

Értelemszerűen nekem a ′80-as és ′90-es évek Tom Jones-dalai jelentik a fő vonzerőt, azokat én is agyonhallgattam annak idején, és szívesen hallgatom ma is akármikor. De hogy ne csak a múltba révedjünk, az új lemez konkrétan összes dala óriási volt, közülük a One More Cup Of Coffee, a nyitó I'm Growing Old és a I Won't Crumble With You If You Fall hallatán erősen kapart a torkom, de a záró szett első dala, a One Hell Of A Life is maradandó élményt nyújtott. És ugyan hallani, hogy már kopott az a bivalyerős torok – nyilván, ezt nem is róhatja fel senki neki –, de utóbbi életösszegző, merengős-nosztalgikus ívével a koncert egyik csúcspontjaként volt értelmezhető, ahogy a Lazarus Man is, ami egy remek kis pszichedelikus átdolgozás lett, kábé a The Doors nyomvonalán (akár tiszteletbeli Manzarek-dal is lehetne). Mindezek mellett a modern Pop Star is kiváló, mint ahogy a spoken wordös Talking Reality Television Blue is.

A koncert egyik felében a lassabb, líraibb tételek domináltak, de ez sem túl meglepő, és bizony a közönség korosztálya sem a Måneskin estjét idézte – sokan hozták ugyanígy az anyukájukat, annyira cukik voltak az idősebb, már bottal közlekedő, esetleg hajlott hátú nénik, de akadtak sokan a harmincas korosztályból is a közel hatezres nézőseregben. A hangulat elég gyorsan felpörgött, és nagy zsákbamacskát nem lehet sejteni a kimaradhatatlan slágerek terén. Nyilvánvalóan a legfontosabb tételek kerültek sorra, mint az It’s Not Unusual, a mai füllel már inkább vicces What’s New Pussycat, az elképesztő modern formát öltött Delilah, a ′90-es évek végéről a Sexbomb, Prince egyik legjobb átdolgozása, a Kiss (aminek az élő verziója zseniális), a térbelinek tűnő háttérvetítéses You Can Leave Your Hat On, vagy a lüktető, táncos If I Only Knew.

És mikor vált az ülős koncert állóssá? Nos, már a hatodik Sexbombnál elkezdtek szivárogni az emberek, aztán úgy vettem észre, hogy a Delilah mozgatta meg talán a legtöbb nyugdíjast is, onnantól kezdve nem nagyon volt megállás. Anyum is lelkesen rohant volna előre, de gondoltam, majd a ráadásnál elég lesz előrenyomulni, hogy kicsit csápolhasson a záró Johnny B. Goode alatt (amikor is csupán Marty McFly hiányzott a színpadról). A kor ugye csak egy szám, ez tisztán látszott, ahogy körülnéztem, meg ahogy a színpadra néztem, és ahogy maga Tom Jones is ironizált néha a saját 83 évével.

Olvastam egyébként Tom Jones életrajzát (erősen ajánlott azoknak, akik szívesen belemélyednek a nagy előadók élettörténetébe), és tényleg káprázatos, honnan hová jutott ez a walesi őstehetség. Én csak egyet sajnálok, meg talán ő is: hogy a feldolgozások miatt lett ismert meg szerethető, és nem járta a saját útját saját dalokkal. Persze ahhoz kellett volna saját zenekar, de ez egy másik út lett volna, és biztos, hogy nem lett volna akkora siker, nem lett volna Vegas és végtelen mennyiségű pénz, meg persze végtelen mennyiségű felajánlkozó hölgy. Mindamellett bármihez is nyúlt, az tomdzsonszossá vált, így az általa átformált slágerek bármelyike tényleg sokkal inkább a sajátja, mint az eredeti előadóé. És ugyan ki adhatná elő autentikusabban ezeket a dalokat, mint egy olyan előadó, aki látta és ismerte is a régi legendákat?

Hamiskás félmosolya pedig az örök, mindemellett elképesztően cuki és kedves a kisugárzása, és láthatóan ő is roppantmód imádja még a színpadi jelenlétet. Persze arra igencsak kíváncsi lennék, valójában mely dalokat élvezi még mindig énekelni, és legszívesebben melyiket nem venne elő újra soha többet, illetve szíve szerint milyen szettet rakna össze egy-egy ilyen estére. De talán olyasmit, sok új dallal, mint ez a mai volt. Az öröm közös volt így is, és most szívből kívánom, hogy jöjjön még újra felénk Sir Thomas Jones Woodward – ha már olyan nagyon lelkesen köszönt el tőlünk a koncert végén és ígérte, hogy ennek lesz majd folytatása hamarosan. Meg hát mi a fenét is csinálna otthon? Az élete a színpad, így van ez jól, hogy amíg van hozzá energiája (mert hangja hallhatóan még mindig van, ami genetikai csoda), addig járja csak szépen a világot. Azt meg csak lábjegyzetként írom ide: ha a helyükben lennék, erről a koncertsorozatról egy blu-rayt megjelentetnék, annyira egyben van az egész produkció, és annyira jó lenne, ha nem csak youtube-os nyoma maradna mindennek.