Shock!

A Måneskin jött, látott és győzött. Kevés olyan fiatal(okból álló) zenekar létezik, amelynek koncertjén egyaránt ugrál a tizenéves, a huszonéves, a harminconéves, és így tovább, egészen a nagymamákig. Tényleg. Láttam. Akik csak kísérni jöttek a gyereket/unokahúgot/unokaöcsit/unokát és nem volt előzetesen sok fogalmuk a zenekarról, azok is rövid idő után ütemesen ringatózni kezdtek, óriási vigyorral az arcukon. Ha meg előzetesen rákészültél, akkor csak annyi volt a dolgod, hogy jól érezd magad, a többiről az olaszok gondoskodtak.

Egyszerre könnyű és nehéz a Måneskin dolga. Könnyű, mert irgalmatlan hátszéllel és gépezettel maguk mögött járnak városról-városra, a hírnevük pár évvel megelőzte őket, köszönhetően az olasz X-faktornak (amit még persze kevesebben figyeltek), majd az Eurovíziónak, amit meg is nyertek és ilyen bravúr ritkán adatik meg azok számára, akik valós tehetséggel érkeztek a műsorba. Az ABBA más tészta, egyszeri csoda, más világ is volt akkoriban. Szóval könnyű megnyerni maguknak azt a tizenpárezer embert, akik miattuk mennek az arénákba. A nehézség meg majd később jön, amikor lecseng az első, óriásira dagadt sikerhullám, és a korábban felállított lécet újra és újra meg kell ugrani. Piszok nehéz dolguk lesz, tengernyi szem fogja őket árgus szemekkel figyelni, hogy beleköthessenek a legapróbb hibába és továbbpöcköljék őket, mintha sosem léteztek volna.

Persze biztos vagyok benne: rengeteg szakember áll a zenekar mögött, hogy a produkciójuk minden szempontból olyan legyen most és a jövőben, amilyen (vérprofi), beleértve a mozgást, látványt, mit vegyenek fel, milyen sminket használjanak, mit csináljanak színpadon satöbbi-satöbbi. Az alapanyag kiváló, de mindez nem működne, ha nem lenne ösztönös tehetségük a zenéléshez és a színpadi léthez. Nem állítom, hogy óriási elvárásokkal érkeztem az Arénába, de bíztam benne, hogy hangulatos, energikus koncertet láthatunk. Ám erre az egyszerre féktelen, végtelenül laza és minden másodpercével lehengerlő előadásra egyáltalán nem számítottam. Pedig nem volt csilivili látvány, csupán két kivetítő oldalt, egy fel-le mozgó lámpasor, egy dalnál kevés láng és négy huszonéves kölyök, akik zsigerből érzik, élik azt a zabolátlan rocksztárságot és előadásmódot, amit régi, a ′70-es évekből származó felvételeken láthattunk.

Igen, ′70-es évek, és ezt nem csupán a retro ruhák (Thomas Raggi rakott szoknyája is totálisan azt az időt idézi), hajak miatt gondolom így, de az előadásmód, AHOGY belakták a színpadot, AHOGY kommunikáltak a közönséggel, amilyen kisugárzással bírtak, kábé azt a világot hozták, csak hát ugye modern környezetben. Nyilván a ′70-es évek glam rockja minden szempontból hatással volt rájuk, és most lehet ujjal mutogatni, hogy úristen, szoknyát hord a gitáros fiú, és áttetsző melltartó volt a basszusgitáros csajon, de ha belegondolsz, David Bowie, a Sweet vagy akár a Queen egykori színpadi szettjei sem (voltak) kevésbé furák. De mindez persze csak mellékes, ha nincs mellette tartalom, a Måneskin esetében pedig a kiváló Rush! lemezzel parádés slágergyűjteményt tettek le az asztalra, amit vétek nem előadni élőben.

Szerencsére így is tettek, a bőséges, huszonnégy (!) tételes szett legnagyobb részét a friss dalok tették ki, de érthető is, ha egy ilyen turnéra nem az olasz nyelvű dalokkal készülnek, amelyek okésak ide-oda belecsempészve a dalsorrendbe, csak jóval nehezebb együtt énekelni velük, márpedig utóbbi az este fontos eleme volt. A koncert meg hangos, nem a hangerőt tekintve, az nyilván arénás mértékkel szólt, hanem összhatásában: rockosabb, élőbben lélegző előadást kaptál, mint amire számítottál volna, rengeteg gitárszólóval. Néha olyan érzésem volt, mintha a cingár Raggi srác megállás nélkül, elmélyülten szólózna. Damiano David meg erre a szerepre született, pillanatok alatt az ujja köré csavart mindenkit, közben kiválóan énekelt, és még arra is odafigyelt, hogy az első sorokban ájuldozó kiscsajoknak adjanak már végre vizet a biztonságiak. Remekül működtek a líraiak (Timezone, és a számomra szuperkedvenc The Loneliest), a középtáji kisszínpadon előadott akusztikus Vent’Anni (pazarul nézett ki az Aréna a színes telós ledfényekkel) és az If Not For You szintén, aztán amíg Damiano és Thomas visszaért a színpadra, addig Ethan Torchio és Victoria szórakoztatott minket egy dob- és basszusszólóval. Volt még melltartódobálás színpadra, arénányi sikítás, amikor Damiano levette a felsőjét, guggolásból ugráltatás az I Wanna Be Your Slave-re (bár azt nem értem, miért volt a legvégén még egyszer), és rajongók színpadra invitálása a Kool Kids alatt. Kiszolgáltak mindent és mindenkit.

Rengetegszer fürdőztek a rajongóik között (Thomast konkrétan az orrunk előtt hozta-vitte egy biztonsági a nyakában valamikor a koncert fele körül, Victoriát meg elnyelte a tömeg, alig akarták elengedni, Damiano meg stagedivingolt is), és előfordulhat, hogy azért van szükségük az érintésre és rajongói közelségre ilyen intenzíven, hogy kicsit újra embernek érezzék magukat, és ne valami megközelíthetetlen ikonnak, amivé hihetetlen sebességgel formálódtak az elmúlt pár évben. Talán ez húzza vissza őket a földre, mert biztos vagyok benne, hogy ennek a szédítő népszerűségnek megvannak/meglesznek az árnyoldalai. Mentálisan nehéz lehet feldolgozni azt a tényleg elképesztő sikerszériát és népszerűséget, ami körülveszi őket. Nyilván van mellettük (illetve remélhetőleg van) segítő kéz, amelyik a helyes irányba állítja őket, ha nagyon el akarnának szabadulni a lovak (és ne feledjük, pénztermelő gépezet a csapat, amire vigyázni kell), én meg csak remélem, hogy nem égnek ki túl gyorsan, és nem kérészéletű lesz ez az egész zenekarosdi.

A kraft nagyon is megvan bennük, hogy hosszabb távon is építsenek maguknak karriert, hiszen adott egy roppant karizmatikus frontember, azonnal megjegyezhető, egyedi hanggal és pazar külsővel, és ahogy említettem, abszolút rocksztáros, színpadra született attitűddel. A körülötte lévő zenészek sem csak a szimpla kísérőzenészei, hiszen nem lehet nem odafigyelni a kákabélű, görbe hátú, a gitárjához ragadt Thomas Raggira, akis bőven kivette a részét a színpadi munkából (hol foggal gitározott, de szájgitár is volt a ráadásblokkban), meg persze a basszusgitárját tépő Victoria De Angelisre, aki megállás nélkül pörgött-forgott, hol itt, hol ott bukkant fel. Ethan Torchio a dobok mögött dolgozott, kevésbé a reflektorfényben, bár a végén azért előbújt ő is és bedobott pár dobverőt a búcsúzásnál.

Azon meg teljesen felesleges eltartott kisujjal okoskodni és vekengeni, hogy de bezzeg mások kis klubokban izzadnak évekig, amíg sikeresek lesznek. Nos, más időket élünk, ma már más csatornákat lehet és kell elérni ahhoz, hogy kitűnjön valaki a tömegből, ha a tehetségkutatósdi bejön valakinek, nemcsak ország-, hanem világszinten (!) is, akkor kár azon morfondírozni, hogy bezzeg régen sokkal jobb volt. Nem. Más volt, mint ahogy más volt anyáink, nagyanyáink idejében. Azt a generációt másképp lehet megszólítani, akikhez ők szólnak, és teljesen nyilvánvaló, hogy az ott lévő tizenévesek 99,9 százaléka nem jár klubokba ott izzadó zenekarokat megnézni, hanem megnéznek helyette tehetségkutatós mozgóképeket és gyorsabban találnak rá kedvencekre. Más kérdés, hogy a koncerten már totál összemosódnak a határok a generációk között, erre meg csak azt tudom mondani, hogy teljesen rendben van ez így, nem csak a szülőknek kell a gyerekeket elcipelni a saját kiöregedő kedvenceikre, hanem fordítva is működőképes ez a dolog, és kiválóan lehet szórakozni a Måneskinen bárkinek. A skatulyákat meg hagyjuk a kapuk előtt.