Shock!

Egyszer láttam eddig élőben a Totót, 2006-ban ugyanitt, és az akkori koncert csalódásként maradt meg bennem. Iszonyatosan vártam Steve Lukatheréket a zseniális Falling In Between lemez után, ők azonban haknira vették a koncertet, amit pedig Bobby Kimball produkált azon a bulin, azt leginkább az ő reputációja érdekében fedje jótékony homály... Azóta persze történt egy s más a legendás csapat környékén, többek között például egy feloszlás is, és a 2012-es koncertről már kizárólag szuperlatívuszos véleményeket hallottam (sajnos nem voltam itthon éppen akkor, de ha mindenki azt mondja, hogy katartikus volt, tényleg nincs okom kételkedni ebben). Ezek, illetve a kiválóan sikerült idei XIV album fényében ismét nagy várakozásokkal indultam neki az estének, így őszintén fájt volna, ha megint csalódnom kell, de szerencsére nem így lett, az öregek minden túlzás nélkül zseniálisak voltak.

Abba persze furcsa volt belegondolni, hogy talán utoljára látom a PeCsa jól ismert szabadtéri színpadát ezen az estén, de legalább jól megtelt a placc a pontos, este nyolcas kezdésre – ha esetleg valóban a Toto volt az utolsó nagy nemzetközi sztárfellépő a sokat látott csarnokban, hát ez a koncert méltó búcsút jelentett a helyszíntől is.

Steve Lukatherék papírforma szerint, a friss albumot nyitó Running Out Of Time-mal robbantak a színpadra, és ugyan a hangzásnak kellett két-három dal, mire beállt igazán egészségesre, a zenekar az első pillanattól kezdve hengerelt. A kilenc évvel ezelőttiekkel összehasonlítva most szó sem volt alibizésről, kedvetlenségről, ez a mostani csapat láthatóan minden pillanatát élvezi annak, amit csinál, ahogy pedig zenéltek, nos, az tényleg méltó volt a hírnevükhöz. Nagyon szeretem a zenekart, de őszintén bevallom (főleg, hogy tudom, nem vagyok ezzel egyedül): mindig is idegesített az az elitista sznobizmus, amivel sokan istenítik őket főleg zenészkörökben, a látottak alapján viszont tényleg nem tudok mit mondani, ez a produkció ebben a formában valóban nehezen überelhető. Kezdjük onnan, hogy a másokhoz képest különleges felállásnak köszönhetően gyakorlatilag valóban lemezminőségben képesek megszólaltatni a dalokat, pedig közhelyszámba megy, mennyire nem egyszerűek ezek a darabok – ők ennek ellenére tényleg a kisujjukból kiráznak mindent. Viszont ezúttal szó sem volt sika-kasza-léc hozzáállásról, tényleg örömzenélés-jelleget kapott az egész fellépés.

Az említett die hard partizánközönség mellett létezik egy tekintélyes réteg, amely steril precíziós gépezetként gondol a Totóra, de ez szerencsére elég távol áll a valóságtól. Lukather például már a Running Out Of Time első gitárfutamainak egyikét is igen látványosan elszúrta, legyintett is egyet utána, és senki nem sértődött meg emiatt – vagyis náluk is maradéktalanul megvan mindaz, ami hozzátartozik egy élő koncert varázsához, az efféle óhatatlan, emberi apróságokat leszámítva azonban a zenekar tényleg perfekt módon, megalázóan játszik. Eleve a megszólalásuk is átütő erejű a két billentyűs hangszerrel meg a két fekete vokalistával pluszban Joseph Williams és a három, szólóénekesként is funkcionáló főhangszeres mellett, és ugye ezúttal még a legendás Lenny Castro is itt volt, hogy kongákkal, extra ütősökkel tovább sűrítse a hangzást... Ahogy hallom-olvasom itt-ott, Simon Phillips hiánya az új albummal kapcsolatban is gyakran visszatérő szívfájdalom, de nekem igazság szerint még ő sem hiányzott innen, főleg, hogy Shannon Forrest roppant intelligensen és ízlésesen hozta a témákat. Az ősz-szemüveges fazonjával ránézésre leginkább a Fel!-ből ismert Carl Fredricksen, illetve Szörényi Szabolcs keverékének tűnő, szegény Mike Porcaro helyére visszahozott David Hungate szintén odatette magát, bár ő láthatóan igyekezett végig a háttérben maradni. Ugyanakkor ahogy ezek az arcok zsonglőrködnek egymás között a témákkal, és ide-oda hajigálják a labdákat, azt tényleg tanítani kellene. Ráadásul mindezt végig ordító jókedvvel, összeröhögve, bohóckodva teszik.

A program összeállításába nyilván bele lehetne kötni, de én biztosan nem fogok. A mostani buli ebből a szempontból is ütősebb volt a 2006-osnál, és mivel a Running Out, a fantasztikusan elővezetett I'll Supply The Love, illetve a friss Burn monumentális power-lírája után egyik legnagyobb '80-as évek-beli Toto-favoritom, a Stranger In Town következett a cilinderes David Paich vicces ólálkodásával, gyorsan kenyérre is kentek. Utóbbi téma itt is az abszolút csúcspontok közé tartozott, hogy aztán kiváló ütemérzékkel az I Won't Hold You Backnél első ízben Luke vegye át a főszerepet a mikrofonnál is. Nálam mindig is ő lesz a kedvenc Toto-énekes az összes közül (akad egy pár...), az a bizonyos tónus páratlan, ráadásul kimondottan jó napja volt, de hangilag amúgy mindenki hozta a formáját, legyen szó Paich jellegzetes fahangjáról vagy Steve Porcaro szintén összekeverhetetlen torkáról. Joseph Williams teljesítményét szintén csak méltatni tudom: itt szó sem volt Kimball-féle alibizésről, ripacskodásról, ami magas pedig már nem megy neki ennyi idősen, azt rutinosan átalakítja úgy, hogy ne legyen problémás. Viszont azt azért igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy a vokalista Jenny Douglas-Foote (aki legutóbb még McRae volt) bizony még ezeket az arcokat is lazán leénekelte a színről, amikor előrehozták a középtájt elsütött übersláger Hold The Line fergeteges duett-változatához.

Nem látom értelmét dalonként kielemezni a teljes műsort, a lényeg, hogy a zenekar perfekt módon adta vissza a lemezverziókat, viszont mindenütt figyeltek rá, hogy beleépítsenek néhány nem várt elemet, extra húzást, zenei geget a számokba. Ennek is köszönhetően végig ott lebegett a fejünk fölött a „nem-tudod-mi-fog-történni" érzés, viszont a Toto tagjai – másokkal ellentétben – ma is kellő arányérzékkel meg jó ízléssel rendelkeznek ahhoz, hogy ne csapjanak át értelmetlen virgaorgiákba. Vagyis lehetett nagyokat ámulni Lukather kibővített szólóin (a Little Wing átértelmezésére tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, hogy káprázatos volt minden hangja), netán Paich és Porcaro hol jazzes, hol komolyzenei hatású, tényleg még haladók számára sem nagyon ajánlott futamain, viszont egyetlen ízben sem fajultak odáig a dolgok, hogy az egyéni megmozdulások túlnőjék a dalokat, és ez olyan attrakció, amire tényleg csak nagyon kevesen képesek ebben a formában.

Ha már dalok: a XIV-ről egyenesen öt szerzeményt vezettek elő, és sem a már említett kettő, sem a másik három nem lógott ki semmilyen irányba a régi klasszikusok közül. Sőt: a Holy War és főleg az Orphan egy szemmel sem tűnt kisebb slágernek, mint mondjuk a Pamela (azt most hagyjuk, hogy ma egy ilyen dal már nyilvánvalóan soha nem lehetne tényleges sláger), a Great Expectations lenyűgöző epikus mesterműve pedig akár még hosszabb távon is felnőhet az életmű legizgalmasabb tételei közé. Ahogy néztem, a közönség rendesen vette is a lapot, korántsem volt fagyás, amikor ezekhez a mindössze pár hónapja ismert témákhoz ért a műsor. Bár a legnagyobb ovációt a Hold The Line mellett persze azért a rendes műsoridőt záró Rosanna eredményezte, meg a ráadásban egy elsöprő, Goodbye Elenore-ral felütött On The Run után elővezetett Africa. Tényleg mindent elárul a csapatról, hogy utóbbiban némi kis kalandozás után megint úgy sikerült a végén visszaevezni a főtémához, hogy tátva maradt a szám, pedig ebben az esetben valóban egy unalomig ismert, szanaszét játszott slágerről beszélünk...

Fogalmam sincs, van-e még egy lemez a Totóban, arra nézve sincs ötletem, meddig megy még a zenekar ebben a formában, de akárcsak az idei albumról, erről a koncertről is gyakorlatilag kizárólag jókat tudok mondani. Tökéletes dalok, hatalmas zenészegyéniségek, csúcskategóriás teljesítmények – ezek az arcok ötvenes-hatvanas fejjel is simán leiskolázzák a mai mezőnyt. Azt pedig tök jó lenne tudni, mi alapján dönti el Paich, hogy melyik dalhoz vesz baseballsapkát, és melyikhez cilindert.