Shock!

A hivatalosan Flag(ship) Of Doom Vol.4. fesztivál néven futó monstre vasárnapi koncert korai kezdése miatt a Shapat Terrorról és a VL45-ről sajnos lemaradtam, tőlük ezúton is elnézést kérek, majd máskor, máshol. Az első zenekar, amit láttam, a budapesti Locust On The Saddle volt, akik biztosra menve a Down Liferjével nyitottak.

Mondanom sem kell, engem is egyből sikerült megnyerniük maguknak ezzel a húzással, de még nagyobb öröm, hogy a zenekar saját nótái is kimondottan működőképesek, ráadásul láthatóan ízig-vérig fanatikusok, akik minden porcikájukban érzik és élik a műfajt. Az ezen a vonalon alap Down, Corrosion hatások mellett a lazább dolgoknál néhol beugrott a QOTSA vagy a Fu Manchu is egy-két riffről, átvezetésről, ráadásul a feelinget tekintve is nagyon helyén volt az egész dolog. Vass Imre persze nem egy Caruso, de a torkában minden megvan, ami a mocsárzenéhez kell, ráadásul erőből, rockosan, nagy beleéléssel nyomja. A két gitáros összjátéka is kimondottan tetszett, nemcsak a fésületlen, mocskos riffek, de a szólók is ütöttek, bár a hangzás itt még nem volt a legtökéletesebb, és ezt pont a gitárnyüstölős részek sínylették meg. Az oldszkúl módra ujjal pengetett, ízes basszustémák is pofásak voltak, és a dobos is nagyon jópofa dolgokat ütött a háttérben. Kíváncsian várom a csapat karácsonyra ígért első lemezét, ha megfelelően sikerül rajta reprodukálniuk azt az energiát, amivel élőben nyomulnak, akkor tutira gyalulni fog.

Számomra a váci Sunday Fury szolgáltatta az este legnagyobb meglepetését. Eleve pár héttel a koncert előtt hallottam először a nevüket, aztán suttogó propagandában azt, hogy mennyire jók, de arra azért semmiféle előzetes dicséret nem készíthetett fel, amit ez a négytagú csapat levágott a színpadon. Némileg modernebb felfogásban nyomultak, mint a többi aznapi fellépő – a kinézetük is inkább idézett valami ’90-es évek közepén aktív hardcore / brutálmetal zenekart, mint egy doom / stoner / satöbbi bagázst – , és végig olyan olajozott gépezetként hegesztették a gyilkos riffeket, feszes váltásokat, ragadós témákat, hogy csak úgy lestem. Zenéjük összességében nem nagyon hasonlít semmire, habár érzés szintjén benne van a Down, a Black Label Society, a Pantera és még egy csomó minden más is. Mivel az agresszív, de ragadós énektémák felelőse, Márkus Levente egyben gitározik is, így nagy színpadi akciókra nem lehetett számítani tőlük, de még így is letaglózó energia áradt a deszkákról a fellépés alatt, az pedig már csak a hab volt a tortán, amikor Makó Dávid is felment hozzájuk egy jó hangulatú kis duett erejéig. Itt már baromi izmosan is szólt a cucc, ami csak kiemelte a Sunday Fury dalainak erejét. Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy túlzásokba esem, de e fellépés alapján simán ki merem jelenteni, hogy Magyarország egyik legígéretesebb bandájával állunk szemben. A produkció nemcsak teljesen lemezérett, de a világ akármelyik színpadán megállná a helyét.

A Stereochristtal nem lehet túl nagyot tévedni: most is ugyanolyan gyilkosan nyomultak, mint mindig. Sokan sokszor leírták már róluk, hogy ezen a vonalon ők a legjobbak itthon, én pedig intenzív bólogatás közepette osztom ezt a véleményt. Nem lehetett nem észrevenni a lassan teljesen elwindsteinesedő Hegyi Kolos afelett érzett felfokozott lelkesedését, hogy a mindenható Trouble előtt lépnek fel, így a koncert különösen jó hangulatúra sikeredett. A csapat láthatóan teljesen összeérett az elmúlt években, görcsmentesen, mindenféle erőlködés nélkül nyomják a dalokat. Kolos széles terpeszben, mosolyogva riffelt és szólózott, Dávid hozta a szokásos formáját – lehet, hogy nem énekel tökéletesen, de ide nehéz lenne jobb embert találni helyette – , a saját nóták pedig ugyanúgy gyalultak, mint a rituálészerűen játszott Bury Me In Smoke (amiről egyébként fel nem fogom, hogy tudják így megdörrenteni egy gitárral, de sikerül nekik, és ez a lényeg).

Ami a Wall Of Sleepet illeti, ez valahogy nem az ő estéjük volt. Kevesebben is maradtak bent a teremben, mint a Stereón, és a hangzásuk sem volt olyan ütős, mint az előző két bandának, pedig itt is két gitár hivatott kiszaggatni a beleinket. Ettől eltekintve lelkesen nyomultak, ráadásul akárcsak a Stereochrist, ők is kizárólag a legnagyobb tiszteletet érdemlik hozzáállásuk és igényességük miatt. Bevallom, Holdampf mester hangja engem hosszabb távon mindig is megterhelt élőben – sajnálom, ez van, tipikusan olyan torok, amit vagy kedvelsz, vagy nem – , így teljes egészében sosem tudtam fogni az adást náluk (tudom, hogy szentségtörés, de egy kicsit a Mooddal is így álltam), ám objektíven nézve tényleg csak jót tudok mondani a bandáról.

A belga Rise To Addiction totálisan ismeretlen volt nekem előzőleg – a jelenlévők 99 százaléka gyaníthatóan pontosan ugyanebben a cipőben járt – , de összességében meggyőző volt a produkció, még ha eléggé öszvér is a dolog a maga módján. Már úgy értem, volt itt minden a modern, már-már rádiósan slágeres takonyrock dallamoktól kezdve az ízes doom riffekig, de ennek ellenére mégis fel lehetett fedezni a rációt a zenében. A zárásként elővezetett Children Of The Grave ugyan jobban hasonlított a White Zombie-féle verzióra, mint az eredetire, de ez nálam nem feltétlenül jelentett rossz pontot, lévén ezt is imádom. Idáig sokan csak gyanakodva figyelgették a belgákat, de ezzel azért elég nagy gólt rúgtak a végén. Nem fogok direktben kutatni a Rise To Addiction után, de ha a közelembe kerül egy lemezük, biztos meghallgatom majd.

Az elmúlt tizeniksz évben voltam olyan szerencsés, és legtöbb még létező / ismét létező nagy kedvencemet sikerült elcsípnem élőben pár kivételtől eltekintve. A chicagói Trouble eddig az utóbbi körbe tartozott, és voltak olyan évek, amikor biztos voltam benne, hogy soha az életben nem fogom már a közönség soraiból látni-hallgatni a minden idők legnagyobb riffgyárosai közé tartozó Bruce Franklin – Rick Wartell gitárduót és az utolsó hiteles élő hippit, Eric Wagner énekest. Szerencsére csodák mindig vannak, és habár a zenekar a hosszú szünet után megint ugyanazon a permanens szopóágon látszik manőverezni, mint amelyiken annak idején befejezték ténykedésüket, végre Budapestre is eljutottak. A Trouble persze sosem volt egy listákon feszítő szépfiúcsapat, így nem meglepő, hogy az emberek nem hágtak egymás nyakára a koncerten, az a saccra 3-400 néző viszont, aki megjelent a hajón, ízig-vérig fanatikus volt, és olyan fogadtatásban részesítette a világ egyik legnagyobb underground kultuszbandáját, amilyennél jobbat álmodni sem lehetett volna. A zenekar pedig annak rendje és módja szerint meg is hálálta a törődést.

Mit lehet lépni egy R.I.P. – The Sleeper – Come Touch The Sky nyitásra? Intenzív bólogatáson, légriffelésen és hangos együttüvöltésen kívül mást nem igazán, így aztán a hangulat az első hangtól kezdve óriási volt. Nem okozott meglepetést, hogy a banda leginkább a két Def American-es lemezre építette a programot, azaz a ’90-es albumra és a ’92-es Manic Frustrationre, lévén ezek a legklasszikusabbak, itt szerepelnek az úgymond „slágereik”. Kicsit sajnáltam, hogy a számomra ezekkel egyenrangú Plastic Green Headről csak a címadó fért be a programba, de nem lehet mindenkinek kedvezni, és nem állítom, hogy bármiféle hiányérzetem lett volna az előadott kivétel nélkül tízpontos mestermunkák hallatán. Az pedig, hogy a fantomszerű új anyag két legjobb pillanata, a Mindbender és a Goin’ Home egy cseppet sem tűntek halványnak egy At The End Of My Daze, egy Psychotic Reaction vagy egy Memory’s Garden mellett, csakis azt bizonyítja, hogy a Trouble tagjai közötti kivételes kölcsönhatás a hosszú szünet ellenére sem tűnt el.

A tekintetek leginkább persze a három legendás arcra szegeződtek. A napszemüveges Wagner a maga visszavágatott hajával erősen presseres, bornais jelleget öltve hozta magát a fronton, és habár a koncert során csak a turbózatlan cigarettákat szívta számolatlanul, előtte feltételezhetően más lehetett a helyzet, mert néhány tétova mozdulatából ítélve azt sem feltétlenül tudta, hol van. A hangján mindenesetre ez nem hallatszott.
Franklin a szokásos fejkendő-sapka átmenetben cövekelt le az énekes balján, a Boris Beckerbe oltott Lőrincz Tibort formázó Wartell pedig a színpad jobb szélén csiholta a fület gyönyörködtető riffeket és szólókat. Ha lehet a metal gitározást művészi szinten űzni – márpedig lehet – , akkor ők egészen biztosan a legnagyobb mesterek közé tartoznak. Komolyan mondom, lúdbőrzött a hátam minden egyes hangjuktól, nyújtásuktól, nincs rá jobb szó, egyszerűen varázslatos volt, amit produkáltak. Az évek során a zenekarból ki-be járkáló Jeff Olsen dobos is igazi patinás figura, olyan, akire valamikor 1985 körül rárohadt a tornacipő, azt azonban kevesen tudják róla, hogy ő például el is végezte azt a Berklee zenesulit, ahová a Dream Theaterék mindössze egy-egy évet jártak. Klasszikus játékát élmény volt hallgatni. A modernebb fazonú, megfordított bézbólsapkás új basszer, Chuck Robinson igazából nem zavart túl sok vizet, de végig tökéletesen hozta Sean McAllister és Ron Holzner ízes témáit.

A ráadás első részében először egy kis Electric Funeral részlet borzolta a kedélyeket – ezt magát Tony Iommit leszámítva alighanem a világon senki sem tudná ilyen ízesen visszaadni – , majd egy hatalmas Tempter – Bastards Will Pay kettőssel az utolsó energiákat is kipréselték a közönségből, hogy a végén kellemesen levezessék az egészet a Misery Shows radírozásával.
Igazából aki nem volt ott, annak nehéz lenne érzékletesen elmagyarázni, miért is gondolom esélyesnek az év koncertje címre ezt a bulit annak dacára, hogy 2007 bő fele még előttünk van. Az ilyen nagy legendákat gyakran csak sima nosztalgiából jó látni, a Trouble azonban nem ez a kategória. Lehet, hogy öregek, lehet, hogy amikor csak alkalom volt rá, kőkeményen megjárták, lehet, hogy Wagner már beszélni sem tud, ha nem szív el reggel egy gramm füvet, de a metalt valahogy így kell játszani, mint ahogy azt ezen a vasárnap estén bemutatták.