Shock!

Udo Dirkschneider is az elnyűhetetlen öregek közé tartozik. Ha rosszabb, ha jobb idők jöttek, menetrendszerű sűrűséggel készül mindig az újabb U.D.O.-album, a termékenység pedig még csak léc alá sem igazán vitte soha a produkciót. Nem volt minden lemez egységesen erős persze, de bele sem szürkültek, pedig itt aztán meglehetősen homogén zenei világ uralkodik, amit a kisöreg karakteres smirglizése is csak erősít. Az utóbbi időkben kifejezetten jó formát hoztak stúdióban is, az már én sajnálatos hiányosságom, hogy ennek ellenére a Game Over dalai ilyen-olyan oknál fogva (magam sem értem amúgy), de kevesebbet forogtak nálam a 2021-es megjelenés óta, mint rajongóként az illendő lett volna. Na, de majd most, mondjuk épp az este hatására.

Intróként a Motörhead klasszikus No Class dala szolgált, az U.D.O. előadásában/feldolgozásában, amivel tényleg jól rá lehetett hangolni az estére. (A felvezető zenekart parádés precizitással sikerült lekésnem, ami miatt a másnapi Powerwolfon szégyenemben már kapunyitáskor ott topogtam, de ez itt aligha mentesít. Ismerőseim elmondása szerint az Existance is jó volt.) Látványban túl sok extrát amúgy nem pakoltak a koncert mögé, kellemes és király fények, a háttérben a Game Over borító, és persze a zenekar, meg egy tagoltan helyet kapott, nagy, világító U – D – O betűkből álló „logo" és ennyi. A fókusz a zenén volt inkább, ott ellensúlyoztak mindent.

Azon előre mosolyogtam, vajon mikor kerül majd elő az első Accept-nóta (meg utána a többi is), és persze így is volt, pedig mennyire mondta az öreg, hogy ahogy a Dirkschneider néven adott, csak Accept-dalokból álló körút (majd később már körútjai) lemennek, többet nem lesz Accept-szám U.D.O.-koncerten. De tényleg, de komolyan, nem vicc, tényleg nem lesz, higgyük csak el! Na igen. Alig hiszem, hogy bárki igazán komolyan vette volna a dolgot – bár megjegyzem, bőven van annyi erős U.D.O.-nóta, hogy nem lenne probléma mivel kitölteni a szettet. Aki egy U.D.O.-bulira eljön, valószínűleg akkor sem dőlne a kardjába, ha tényleg hanyagolná a múltnak azt a szeletét. Eleve szimpatikus, hogy nem a kötelező új dalok meg a kötelező régi klasszikusok kettősét próbálták csupán felpúderezni valami mutatóba beszuszakolt nótával, az újabb kor albumairól is komolyabb szórásban akadtak dalok, még ha nyilván a Game Over is vitte a prímet a maga öt tételével.

Természetesen az Accept miatt sem panaszkodom, mert hát egy Princess Of The Dawn vagy a sodró lendületű Fast As A Shark mindig élmény élőben, csak hát ez az elhatárolódás olyan szinten (nem) sikerült, hogy nemcsak a dalok maradtak, de mostanra már Peter Baltes is itt van a csapatában, szóval valahol hátrafelé sikerült inkább szaladni ezzel a dologgal. Egyébiránt, ha már Baltes, nagyon remélem, hogy szerzői vénáját kellő képpen be tudja majd vinni az U.D.O. világába is, ez lehetne még egy színesítési faktor. Mindig jóleső, ha egy picit kintebb találnak a veretes, jellegzetes, de picit szögletes, menetelős kocka-U.D.O.-dalok világából, általa pedig erre tényleg a klasszikus ízek megidézésével nyílhat lehetőség. Ennyit az oldalági okoskodásról, ami ezt az estét illeti, Baltes a színpadnak is jót tett, az én szememet megsimogatta legalábbis a jelenléte. Jellegzetes bólogatása, frizurája, és úgy általában remek játéka egyaránt gond nélkül passzolt ide. Rutin, ezer éves ismeretség, összeszokniuk itt már aligha kellett.

Sven Dirkschneidert is kiemelném. A „kis Udo" alkatra, fizimiskára is valahol tényleg apja egy fiatalabb verziója, ugyanakkor nem a vér tette be a dobszék mögé, amit pedig itt ütött az alapján az is igazolt, miért őt kérte fel például a Saxon beugrósnak pár éve egy turnén, amikor a szükség úgy hozta. Jól a kezéhez illik ez a világ, görcsmentesen, könnyedén hozott mindent, még a vokálozásból is bőven kivette a részét, ami azért általában nem a dobosok jellegzetessége. E tekintetben így volt nem egy pillanat, amikor négyen is az öreg alá vokáloztak, ez is erős pontjuk. Ahogy a hangzás is, az utóbbi években valahogy nem futottam bele gyengébb megszólalású koncertjükbe – ez is a helyén volt, ezúttal is, erősen, karcosan, arányosan szólt minden. Az egyetlen fölös pillanat Andrey Smirnov rövid szólója volt, de ennyi belefér, főleg, hogy végül elég ügyesen bekanyarította magát az utána követkző Rose In The Desert elejébe. Ami a különlegességet illeti, e tekintetben a rögtön a buli elején ellőtt, kábé szökőévente se mozgatott Animal House albumos Go Back To Hell leporolásáért jár a különdíj.

Maga Udo nyilván nem szántotta a színpadot, de hát ez régen sem tartozott igazán az erényei közé, azt tekintve pedig, hogy áprilisban már 70 múlt, eleve dicséretes, hogy még így bírja a gyűrődést. Mi több, hogy mindent ugyanúgy ki tud ereszteni a torkából, ahogyan anno, meg ahogyan az el is várható. Nem szokás különösebben énekesként méltatni, talán mert jellemzően soha nem a klasszikus értelemben vett éneklést domborítja, de nem véletlen, hogy az I Give As Good As I Get lírája mára körülbelül betokosodott a raádásblokkba. Ezúttal is ott szerepelt, és még mindig legalább annyira illik hozzájuk, mint amennyire meglepő volt megjelenésekor is tőlük. Ezen az estén külön gálánsak is voltak velünk, a turné előző dátumához (dátumaikhoz), a szlovákokhoz képest például mi bővített verziót kaptunk, a ráadásba ugyanis a Man And Machine és az Animal House mellé nemcsak a Mindnight Mover, de még az I'm A Rebel is bekerült, hatdalosra hizlalva az alapesetben négyes ráadásbokkot (és egészében hatig tolva az Acceptek számát).

Bízom benne, hogy az albumcím nem válik jóslattá, és ez még nem a játék vége. Kiszámíthatóan stabil, megbízható, de nagyon jó hangulattal lefutott koncert volt.

Fotó: Barba Negra