Shock!

Új turné, új felállás! Mondhatnám, hogy semmi meglepő nincs ebben a Vicious Rumors utóbbi húsz évének tükrében, de azért mégis elgondolkodtató, hogy az előző lemezen szerepelt felállásból ismét csak a dobos, egyben régi harcostárs Larry Howe maradt a főnök Geoff Thorpe mellett. Ráadásul az új arcok totál ismeretlenek, ami előzetesen akár igen komoly aggodalomra is okot adhatott. Mint később kiderült, kár volt izgulni, az új felállás ugyanis atom, ez pedig messze a legjobb koncert volt a csapattól, amit valaha láttam!

Focivébé és koncertdömping – mindezek miatt nem számítottam óriási tömegre, de az, hogy megérkezésemkor rajtam kívül mindösszesen tizenkét ember (megszámoltam) figyelte a Demonlord műsorát, mégiscsak elkeserítő. Szerencsére a csapat nem vette a szívére az érdektelenséget, Jurásek Balázs pedig képes volt néhány találó konferansszal kínosból családissá változtatni a hangulatot, amibe még az is belefért, hogy az egyik nótát (Bastard's Song talán?) nem sikerült elsőre elkezdeni. Tökéletesen mutatja, milyen rég voltam már Demonlord koncerten, hogy számomra az újdonság erejével hatott azon tény, miszerint egy basszusgitárossal bővültek, így Balázs a továbbiakban csak az énekre tud koncentrálni. Majd egy éve így van már, és az „új" srác, Schnitzer Péter (mennyire metal már ez a név!) fizimiskára is tökéletesen illik a zenekarba. Vagy negyven percet biztos nyomtak, és az olyan dalok, mint az On The Cross, a Solitude, a Quo Vadis vagy a könnyedebb She Lies, el is nyerték a maréknyi érdeklődő tetszését. Jó kis zenekar a Demonlord, kitartásukért pedig maximális tiszteletet érdemelnek.

Mivel a legutóbbi budapesti koncerten James Rivera segítette ki a Vicious Rumorst, várható volt, hogy a legendás US power alapcsapat és a legutóbbi két lemezt feléneklő Brian Allen útjai szétválnak. Tavaly még nagy összegben mertem volna fogadni, hogy Rivera visszatérése nemcsak arra a bizonyos turnéra szólt, hanem rövid időn belül megérkezik a bejelentés, miszerint a 2006-os Warball lemezt felsüvöltő énekes legenda hivatalosan is visszatér a csapatba. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra leakasztottak egy fiatal szlovén basszert (Tilen Hudrap), egy negyvenes amerikai gitárost (Bob Capka), énekesnek pedig egy kölyökképű, semmilyen referenciával sem rendelkező holland srácot vettek be Nick Holleman személyében. Ha végigvesszük, milyen torkok énekeltek korábban a csapatban (a kismillió helyen megfordult Riverán kívül is csupa sokat próbált figura), elég furcsának tűnt, hogy ezúttal egy nyeretlen kétévessel próbálkoznak, ráadásul olyasvalakivel, akit Geoff Thorpe a YouTube-on talált. Amennyire kedvezőtlenek voltak az előjelek, annyira megerősödött azonban a csapat, hiszen a két huszonéves csatlakozása valóban friss vért pumpált a patinás szerkezetbe. Fiatalos lendületük és lelkesedésük hatására az öregek is felpörögtek, aminek eredménye egy olyan intenzív koncert lett, amit minden jelenlevő évekig fog még emlegetni.

Mikor fél tíz felé a Digital Dictatorrel belecsaptak a lecsóba, már nagyjából kétszeresére duzzadt közönség (értsd: harminc ember) várta őket, de Thorpe-ék olyan energiával nyomultak, mintha több száz, netán ezer nézőnek muzsikálnának. A motyó is iszonyúan megdörrent, mivel pedig a csapat ezzel a turnéval ünnepli fennállásnak harmincötödik évfordulóját, a műsort is totál old schoolra vették. Ha jól számoltam, összesen két nóta (Murderball és I Am The Gun) került elő a Brian Allen fémjelezte időszakból, a többi mind-mind régi klasszikus volt az első négy lemezről: Minute To Kill, The Crest, On The Edge, Abandoned, a teljes egészében eljátszott Lady Took A Chance, Hellraiser, és a többi. Sorjáztak tehát a klasszikus Vicious Rumors alapvetések, amelyek közé néhány igen komoly meglepetést is beszuszakoltak. A Digital Dictator albumon szereplő R.L.H.-ről (Rock Like Hell) például sosem gondoltam volna, hogy előveszik, de az Out Of The Shadows is kellemes meglepetésnek bizonyult. A setlist tehát közel tökéletes volt (azért csak közel, mert még vagy tizenöt, szintén kihagyhatatlan nótát kapásból fel tudnék sorolni), de ami még fontosabb, hogy Nick teljesítménye is. Bámulatos volt a srác, ahogy csípőből hozta az emblematikus Carl Albert-témákat. Az Abandoned végén hallható kitartott, majd hajlított sikolyba például konkrétan beleborsódzott a hátam. Egyértelműen ő az a vokalista, akivel a legközelebb sikerült kerülniük a klasszikus, Carl által uralt hangzásvilághoz (érdemes a napokban megjelent, már az új felállást megörökítő Live You to Death 2 – American Punishment koncertlemezt is meghallgatni), nem véletlen, hogy Geoff Thorpe szerint egyfajta visszakanyarodás várható majd a következő anyagtól.

A lehangoló nézőszám ellenére, igazi profikhoz méltóan apait-anyait beleadtak, amit a maréknyi, azonban annál lelkesebb közönség meg is hálált, így végül kimondottan forró hangulatot sikerült a Dürer kistermébe varázsolni. A Vicious Rumors a szívem csücske, de nemcsak ezért mondom, hogy ez a buli sokáig emlékezetes marad majd. Az új felállás bivalyerős, úgyhogy várom a félig-meddig már megírt új stúdióanyagot, valamint az azután érkező Live You to Death 3-at, amely Geoff szerint akár még dupla formátumúra is hízhat. Úgy legyen!

Fotó: Polgár Péter