Bár itt csak három zenekar szerepel, ez az este a nem olyan rég divatba jött négy-öt zenekaros agyzsibbasztó minifesztiválokon is túltett, hiszen Pünkösd hétfőn nem kevesebb, mint kilenc (!) zenekar lépett színpadra, délután 2 órás (!!) kapunyitással, 3-as (!!!) kezdéssel. Oké, hogy ünnepnap, és használjuk ki az időt, meg ár-érték arány, de ez még akkor is nehezen lett volna végignézhető, ha nincsen gyönyörű idő aznap a fővárosban (legalábbis azon részein, ahol én tartózkodtam a nap folyamán). Persze azért is volt ilyen sok banda, mert a két főzenekar külön turnézott ugyan, de együtt értek ide. Logikus volt tehát az összepárosítás, mert ami Münchenben esetleg belefér (hogy egyidőben két különböző helyen játsszanak), az itt két bulit ölt volna meg. Így viszont viszonylag vállalható számban képviseltette magát a főleg harminc feletti korosztály.
Nagyon őszintén bevallom, hogy két ilyen főzenekar fullos műsora mellett (amelynek befejezése fél egyre volt prognosztizálható) sem a külföldi, sem a hazai előbandák nem különösebben hoztak lázba, és utólag a Nightmare programjához igazított érkezésünk is szarvashibának bizonyult. Nagy rajongója vagyok a frankofón kultúrának, a nyelvet is lelkesen tanulom mostanában, de valljuk be, Franciaország messze nem egy heavy metal nagyhatalom. A Nightmare pedig hiába az egyik (ha nem „A") legrégebbi ottani metal csapat és hiába élik röneszanszukat és léptek fel ennek köszönhetően már többször nálunk is, amit előadtak, az a legnagyobb jóindulattal is középszerűnek, rosszindulattal pedig lelkes amatőrök előadásának volt nevezhető, amellett, hogy énekesük is inkább mintha parodizálta volna a metal bandák frontembereit. Persze lelkesek, szimpatikusak, de ugyanaz volt a benyomásom, mint amikor a Stryper előtt láttam a cseh Kreysont: az Ossian, a Pokolgép, de még a Stress is százszor jobb és szórakoztatóbb és nem azért, mert hazabeszélek. Még szerencse, hogy van a Club 202-ben kerthelyiség...
A sok zenekar miatt a Circle II Circle csak kilenckor tudott kezdeni és bár lehetett tudni, hogy a huszadik életévébe lépő Savatage klasszikus, az Edge Of Thorns teljes egészében történő előadásával készülnek, kicsit tartottam attól, hogy a legvégére lefáradok. Így is történt, ugyanakkor zseniálisan ütős volt mindkét csapat. Szóval tehát Edge Of Thorns: igen, Zak Stevens és aktuális kísérőzenészei lenyomták az egészet elejétől végéig, mindössze a He Carves His Stone végét spórolták le, itt a középrész rögtön átúszott a Lights Outba, de ezt leszámítva minden a helyén volt. Egy ilyen alapműről nem nagyon lehet mit mondani, hiszen mindenki ismeri és szereti, aki most ezt a cikket olvassa, de annyit talán hozzátehetek, hogy a címadót leszámítva mintha kicsit alulértékelt lenne a Sava-életműben – már csak ezért is remek húzás volt Zaktól, hogy előszedte.
Persze nyilván az ő szívében is különleges helyet foglal el a lemez, hiszen ez volt az ő debütálása is és az egyetlen anyag, amin Criss Olivával dolgozhatott. Zeneileg is különleges, hiszen a Streets monumentalitása után kicsit visszavett a banda, ugyanakkor már nem is az a zsigeri power metal, amivel az ősfanok megkedvelték a Savát. Kicsit tehát „átmeneti" jellegű, de megismerésekor és most is ugyanaz a véleményem: minden dala hibátlan és – nagyon fontos! – emlékezetes. Élőben ez pláne kijött és az előadás is méltó volt – persze nagyot is néznénk, ha Zak kutyaütőket toborozna egy ilyen projekthez. A gitárosok nagyon odatették magukat, kiállásuk kontrasztja (egy mosolygós mackó és egy kigyúrt szépfiú) is jól érvényesült és a többi zenész is jól nyomta. Persze a csaknem egy órás teljes lemez mellé már nem nagyon fért be sokminden, pedig a C2C saját repertoárjában is vannak bőven finomságok, de a Seasons Will Fall lemezes dalok (Diamond Blade és Epiphany) is remekül megdörrentek, sőt én még a megklipesített címadót is hiányoltam kicsit, pláne, hogy az igen erőlteljesen Edge Of Thorns hangulatú. Persze lehet, hogy pont ezért nem rakták be. A legvégén viszont jó poén volt a Trooper, amit Henning Wanner billentyűs énekével és Zak dobolásával (előbbit nem erőltetném, utóbbi meglepően jól nyomta) és az VR-dobos Larry Howe elmebeteg vendégperformanszával adtak elő. Emellett még a magam részéről elviseltem volna egy olyasmi akusztikus-zongorás egyveleget, amit a legutóbbi hajós bulin nyomtak. Vagy az eredeti Edge Of Thorns két remek japán bónuszát.
A két főzenekar azonos gyökerű ugyan, de manapság egymástól elég távol eső ösvényeken járnak, ezáltal a változatosság garantált volt. És bár az új Vicious Rumors mű nem különösebben nyerte meg a tetszésemet, élőben nem lehet velük tévedni, még ha az Electric Punishment dalainál itt is érezni lehetett, hogy némileg túlnyújtották őket. Valahogy az énektémákat sem sikerült ezúttal elcsípni, és ezen még a beugró exkolléga James Rivera se nagyon tudott változtatni, pedig ő aztán tényleg beleadott mindent (azok a rekesztések, sikolyok, anyám!). Persze ettől még egy pillanatig sem gondoltam, hogy ki kellene menni, de ha már az utóbbi évek VR-járól beszélünk, azért érezhető volt a kontraszt a Warball-korszakos dalok javára. Ami a klasszikusokat illeti, továbbra is fájlalom, hogy nem nyomnak semmit a Word Of Mouthról, de ki tudja, hátha a lemez megjelenésének jövő évi huszadik évfordulója változtat majd a helyzeten. Az Abandoned, a Don't Wait For Me, az On The Edge és a March Or Die persze nem maradhatott el, és mivel jó arányérzékkel válogattak az utóbbi anyagokról is, semmi nosztalgiabuli-feelingje nem volt a dolognak. Persze ilyen feszes játékkal, húzós tempókkal nem is lehet punnyadt előadást nyújtani – na meg persze 30 felett következik a legszebb férfikor, ami egy US power zenekar éveinek tekintetében is érvényes kell hogy legyen. Extra jópont, hogy a valóban borzalmas Together We Unite dalt nem nyomták élőben, szalagról bejátszott levezetésnek a meghajláshoz pedig még el is megy – annál többnek azonban semmiképp!
Nem gondolom, hogy ennél jobban kellene ragozni ezt a hosszú, de felettébb kellemes estét – a power metal elnevezés már sose fogja kizárólag a műfaj amerikai verzióját jelenteni, de ettől a lényeg még a lényeg marad: ez az igazi! Ha Brian Allen családi ügyei esetleg tartósak lesznek és Rivera ismét teljes jogú tag lesz, kíváncsian várjuk a következő, már beígért koncertanyagot, amelynek tartalma állítólag teljesen eltér majd a Live You To Death számlistájától. És azért remélem, egyszer majd a régi Chastain énekesnő, a pár éve újra aktív Leather Leone is elvállal velük pár bulit – ha már egyszer Rivera előtt őt is megkeresték...
Fotók: Kovács Levente
