Shock!

A hakniműfaj reneszánszát éljük immár a rockzene világában is, és bár ehhez a szóhoz szinte automatikusan tartozik valamilyen pejoratív felhang, sok esetben azért sikerül színvonalasra kihozni a végeredményt, legyen az egy eredeti zenekar nosztalgiaköre, valamelyik mutáció ráutaló produkciója, esetleg egy komolyabb tribute-show (amilyeneket tipikusan valakinek az emlékére vagy születésnapjára raknak össze). Vannak persze olyan haknik is, amelyek nem feltétlenül tehetők oda a csúcskategóriás szint mellé (mint amilyen mondjuk a The Dead Daisies elsöprő lendületű show-ja vagy hogy Vinnynél maradjunk, a saját dolgaikkal is ütőset alkotó Last In Line), de mégis szerethetőre sikerülnek, például amilyen Ross The Boss bulija volt legutóbb a Dürerben, vagy a legelső Marco Mendoza-koncert, amiről sajnos nem emlékeztünk meg, de én baromira élveztem. Nos, a Vinny Appice Band szintén backstage-es bemutatkozása még Mendozáékhoz képest is felemásra sikerült, de ettől függetlenül sem én, sem mások nem távoztunk rossz szájízzel, a nyilvánvaló anomáliák ellenére sem.

Mert ha már Mendoza a párhuzam, tegyük hozzá, hogy a magyar rockközönség kedvenc latin amorózója felettébb ütőképes zenekart rakott össze (ne feledjük, hogy első körben John Macaluso dobolt nála, akivel bitang jó ritmusszekciót alkottak) – sajnos ugyanez Vinny esetében inkább csak a „szedett-vedett" jelzővel illethető. Mert bár igaz, hogy Barend Courbois basszer ott van a szeren (itthon Szekeres Tamás mellől ismerhetik a vájtfülűek), és Vinny méltó társa, kettejüket élmény volt nézni-hallgatni, de a turnémenedzser által ki tudja, honnan összekukázott olasz társak nem kicsit rontották az összképet. Oké, megfordultak érdekesebb helyeken, de a mai napig nem értem, hogyan mentek át bármilyen szűrőn... Lorenzo Carancini gitáros esetében egész konkrétan egyetlen általa játszott hangnak nem volt köze az eredeti témákhoz, tényleg olyan hatást keltett a közreműködése, mintha full összevissza játszott volna, ami már csak azért is volt bosszantó, mert messze nem tehetségtelen a faszi – csak épp mintha más koncerten lett volna. Szerintem egy konzervatív rajongó sem szidhatja soha többet Tracy G-t! De ez még mind hagyján Piero Leporale énekes teljesítményéhez képest, aki külsőségeiben abszolút megidézte Ronnie James Diót, de már a Turn Up The Night első pár soránál kiderült, hogy hangilag nemhogy köszönőviszonyban nincs példaképével, hanem egész konkrétan katasztrofális, amit ki tud préselni a torkából – hogy úgy mondjam, kappanhang pozitív.

Ugyanakkor az első pár homlokráncolás után valahogy mégis ki lehetett békülni a szituval, ez pedig nagyban köszönhető a Vinny / Barend összhangnak és a nagy-nagy nótáknak, amelyek közé bizony befért pár csemege is. Mert ugye mit is játszana egy Vinnie Appice által vezetett csapat? Hát persze, hogy Dio-féle Sabbath-ot és klasszikus DIO-t, pláne, hogy a turnét The Mob Rules-emléktúrának harangozták be. Mondjuk a War Pigs és a Heaven And Hell esetében azért kissé rezeg a léc, de előbbinél mintha Piero is kissé magára talált volna, utóbbi pedig nyilván kihagyhatatlan egy Ronnie-hoz köthető műsorból. De lényegében kijelenthető, hogy a Turn Up, a Sign Of The Southern Cross, a Slipping Away meg a Country Girl felcsendülése miatt már érdemes volt aznap este lejönni, de jó volt élőben hallani az Appice-lemez Ronnie és szintén távozott kortársai emlékére íródott Monsters And Heroes dalát is. Sajnos erről az amúgy tök különleges dobostesó-albumról sem írtunk, pedig kellett volna, mert bár nem váltja meg a világot, Carmine és Vinny külön csatornán megdörrenő dobjai fülessel élményszámba mennek. Ez a dal meg konkrétan az egyik legjobb, egy hosszabb műsorba szerintem még simán beleférhetett volna egy pár tétel a Sinisterről, pláne, hogy kiemelt merch-cucc volt a lemez.

Ami a merch-öt illeti, megértem én, hogy a mai világban már mindenből pénzt kell csinálni (sőt, én magam is vettem a menő fekete dobverőből), de kissé visszás, hogy egy százfős buli utáni dedikáláson nem lehet fotózkodni meg szelfizni, de fizethetsz a dedikált Polaroid-képért, nem ott vásárolt cuccot pedig csak egyet lehet aláíratni. Nyilván Vinnie bármeddig szívesen dedikált és fotózkodott volna, és igazából ekkora létszámnál ez nem is tartott volna sokáig, szóval ez megint ilyen turnémenedzser-slepp-akármilyen kavarás lehetett, és bár az összélményen nem rontott, nem érzem profinak az ilyesmit. Amikor a Saxonnal játszott a Last In Line, Viv Campbellen kívül mindenki kijött, és nekem így van közös képem Vinnyvel, de az a kábé húsz ember, aki hasonlót szeretett volna itt is, perkálni volt kénytelen. És még egyszer: nem a pénz, hanem az elv miatt nem tetszett ez a fajta ügyintézés.

Összességében tehát kellemes volt az este, én a magam részéről bármikor szívesen nézem az ifjabbik Appice zseniális dobolását, huszonéve az egyik legnagyobb kedvencem, akármit okoskodik is némely kollégám, hogy „nem egy szint" a tesójával vagy korosztályából Cozy Powellel. Szegény Cozy se csinálna mást, mint ehhez hasonló haknibulikat, ha még élne. Hogy mást ne mondjak, a buli után két napig a Kill Devil Hill debütjét hallgattam, ami pont Vinnytől is annyira kurva jó, sőt, kábé 60-70 százalékban kimondottan ő adja el nekem a zenét, mással egyszerűen nem is húzna ennyire. Persze az igazi élmény a Last In Line lenne élőben, ezt bárki elhiheti nekem, és valóban megérdemelné őket is a magyar közönség. Már csak azért is, hogy alkalma legyen összehasonlítani az itthon már látott Dio Disciplesszel, amelyet valóban megesz reggelire.

Fotó: Polgár Péter