Shock!

Azt hiszem, Ross „The Boss" Friedman munkásságának fontosságát nem szükséges ezeken a hasábokon magyarázni. Megmosolyoghatjuk ugyan – joggal – a Manowart úgy, ahogy van, de klasszikus lemezeik etalon jellege megkérdőjelezhetetlen, és ha a rettenetesen elcsépelt „hitelességet" akarjuk felemlegetni velük kapcsolatban, mindenképpen szóba kell kerüljön a gitáros neve. Hiszen lényegében azt követően szaladt el a ló igazán Joey DeMaióval, és vált a zenekar elsősorban német lakossági cirkusz-látványossággá, hogy Ross távozott. Ennek körülményeiről is mesélt a hamarosan olvasható, remek hangulatú interjúban, amelyet a koncert előtt készítettünk vele, de valóban: alapító tagokként Joey és ő voltak a sarokkövek, a sok-sok zenekarból ismerős „két dudás" (hadd ne soroljuk a példákat), akik fantasztikus dolgokra képesek együtt, de nem is bírják sokáig elviselni egymást, és a zenekar érdekében sem tudnak hosszú távon kompromisszumokkal és okosan együttműködni, tehát szétválásuk törvényszerű volt.

Az persze külön pikáns, hogy Ross dobosa manapság pont az a Rhino, aki már a kilépését követően szállt be a Manowarba, bár persze a tíz-tizenkét évvel ezelőtti hosszabb-rövidebb reunionös, kibékülős időszak tükrében, amikor szinte minden régi muzsikus bazseválgatott az anyabandával, annyira azért nem meglepő. Nem is beszélve Rhino képességeiről, hiszen akárhogy is nézzük, a The Triumph Of Steelt meghallgatva a hamis metalosok is hallhatják, hogy ő a legjobb Manowar-dobos mind közül.

Persze fel sem merült, hogy egy Ross életművéhez köthető, „classic Manowar setként" hirdetett programban erről a lemezről bármi is felcsendüljön akár mutatóba is, de a hazánkfiai Rebel által bemelegített bulin ezt nem is várta senki, itt a színtiszta nosztalgia volt terítéken. Apropó Rebel: elnézést kell kérnem, de két-három dal után inkább a balkán grillt és a kellemes kinti hőmérsékletet választottuk, mert ismét egy „nagyon magyar" produkciónak tűnt a dolog, olyannak, amilyet már nagyon sokszor láttunk. Az alapra vett heavy metal még okés is lett volna (zeneileg alapvetően semmi gond nem volt), de ezzel a kiállással inkább hervasztónak hatott az egész. Lendület és energia nélkül egyszerűen nincs hatás – a pár hónapja ugyanezen a deszkákon látott, kevésbé profi Burnout odaragasztott a színpad elé, de hogy műfajban hasonló példát mondjak, ott van a Serious Black vagy az előttük fellépett Sinbreed, akik ráadásul beugró énekessel vitték le ritkuló hajunkat.

Szóval tehát, classic Manowar set, Ross The Boss bandájában pedig Rhino, az ő párja a ritmusszekcióban kedvencünk, a Symphony X-es Mike LePond és egy kevésbé ismert, de fazonilag és hangilag abszolút US power énekes, Marc Lopes. Hogy az ördögbe lehetne ez rossz, ha az ember szíve a metalért dobog? Hát sehogy. Olyan szuperlatívuszokat ugyan nem tudok használni, mint Ádámunk az egy nappal korábbi I Am Morbid kapcsán, de – bár ott nem voltam jelen – értelmezésem szerint az egy fölényesen profi hakni volt, ez a buli pedig hakninak szintén hakni, de egy emberibb, szerethetőbb, őszintébb fajta. Bizonyára az interjú is befolyásolt, de itt valahogy úgy éreztem, tényleg adni akarnak a közönségnek, és pár pillanatra ugyanúgy értelmet nyert a metal mint zenén túli érzés, mint ahogy a Flotsam And Jetsam-koncertnél próbáltam kifejteni. Persze annyira profi nem volt az egész, mint az a buli, hiszen azért Rhino kissé berozsdásodott már, és a jó öreg Ross sem annyira technikás, mint utódai, de az örökérvényű, tényleg százezer pontos dalokat bizony ő írta, és az ő felettébb ízes gitározásával hallani ezeket azért nem mindennapi élmény.

Sajnos Marc hangját eléggé kikezdte valami kórság (hosszabb konferanszoknál lehetett hallani és persze szabadkozott is), de amit lehetett, ő is megtett, és bár meg kell mondjam, hogy stúdiófelvételen sem annyira tetszett a hangja, szimpatikus személyisége elvitte a hátán a gyengébb pontokat is. Mike LePond pedig azért is volt jó választás, mert képzettebb zenészként tudta hozni a DeMaio-soundot, de extra fűszert is adott hozzá. Mindenképpen érdekes lesz egy saját nótás lemezt is meghallgatni majd ettől a felállástól, amely úgy tűnik, eléggé egyben van emberileg is, tehát valószínűleg hosszabb távon is együtt játszanak majd – a Symphony X leállását tekintve (amit maga egyébként Mike cáfolt, amikor Kiss kolléga a buli előtt érdeklődött nála) ez simán bele is férhet. Az mondjuk mindenképpen sajnálatos, hogy talán pont Marc betegsége miatt, de a normál setlisthez képest két dallal kevesebbet toltak (ráadásul pont a Metal Daze és a Gloves Of Metal maradt ki, utóbbi különösen fájó), ugyanakkor a vélhetőleg a Manowart név szerint is említő névadó dal és a Kings Of Metal pont nem hiányzott annyira (a tényleg kihagyhatatan Fighting The World emlékezetes részénél az inkriminált szót szellemesen Ross The Bossra cserélték). Viszont ha már a Dark Avengernél a Főnök betolt némi szintiszőnyeget, és ezért ott volt a felállított cucc, igazán bevehették volna a műsorba a Heart Of Steelt is, hogy kissé elérzékenyülhessen a metalszív. Apropó, Dark Avenger: ennél a dalnál ugrott csak be, mennyire hülyék voltunk, hogy nem kérdeztünk Orson Welles-sztorit az interjúban, de ennek pótlására bizonyára lesz lehetőség, hiszen a magyar származású Ross ma már gyakrabban jár errefelé, és gondolom, szívesen koncertezik majd máskor is ott, ahonnan gyökerei erednek. Mi biztosan ott leszünk, mert a mi gyökereink meg az ő zenéjéből fakadnak.