Shock!

Idén februárra már megvolt a jegyem ennek a turnénak az eredeti verziójára, ahol a Saxon és a Girschool után a Motörhead lett volna a főbanda. A sors azonban közbeszólt, Lemmy papa már az örök vadászmezőkön pengeti a Rickenbackert, így pedig természetesen az egész turné ment a levesbe. A Saxon és a Girschool azonban önmagában is érdekes párosítás, a fél évvel eltolt, kisebb helyekre átszervezett turnéra pedig becsatlakozott a Last In Line is, így kifejezetten erős csomag kerekedett ki a dologból.

A koncertnek egy tiroli kisváros, a Budapesttől 600 kilométerre eső Telfs adott otthont, magát a bulit pedig egy leginkább régi művházakra emlékeztető helyen tartották. Hiába indultunk el korán reggel Pestről, az autópályán kifogott kétórás dugónak köszönhetően a Girlschool első pár nótájáról így is lemaradtunk, utólag azonban túlzottan nem bánkódtam emiatt, ugyanis bár a csajoknak valóban akadt pár jó dala a '80-as években, illetve ma is elég jó formában vannak, koncertbandaként inkább csak átlagosnak nevezhetők. Oké, hogy ez a fajta muzsika nem agysebészet, viszont igazán húzósan és dögösen játszani nem is olyan egyszerű, és sajnos a Girlschoolnak sem megy. A csapat egyébként a lehető legklasszikusabb felállásban nyomul, a 2007-ben elhunyt Kelly Johnsson helyén játszó Jackie Chambersen kívül ugyanis mindenki őstag. A klasszikus dalokat nagyjából negyven percen át keverték a visszatérő Guilty As Sin témáival, és az Emergencyhez hasonló alapvetéseket akkor is jó volt élőben hallani tőlük, ha inkább csak cukik voltak, semmint igazán jók.

Az év egyik komoly csalódását jelentette számomra a Dio Disciples rettentő igénytelen hakni-fellépése a FEZEN-en a még a legegyszerűbb szövegeket is papírról olvasó Ripperrel és Oni Logannal, a mindent elkamuzó Craig Goldyval és a jobbára csak egy helyben topogó zenészekkel. Persze az emberi tényezőket figyelembe véve megértem, hogy Wendy Dio a Ronnei és Vivian Campbell között immár örökre megoldatlanul maradó nézeteltérések miatt a Dio Disciplest favorizálja, de ha objektíven hasonlítjuk össze a két zenekart, a Last In Line köröket ver a másik brigádra. Vinny Appice alapból más liga, mint a meglehetősen sótlan és szögletes stílusú Simon Wright, de élő teljesítményük alapján az is világosan kiderült, hogy Vivian Campbell is fényévekkel előzi Goldyt. És ami a legfontosabb, a Last In Line-t nézve a színpadon egy magát maximálisan opatevő, igazi zenekart láttam, nem csak néhány nagynevű muzsikus ad hoc jelleggel összehozott alkalmi formációját.

Ha figyelmen kívül hagyjuk az egyébként nem elhanyagolható tényt, hogy a Last In Line egy kifejezetten erős nagylemezt is összehozott idén, és csak az előadott DIO-klasszikusok színvonalára koncentrálunk, a banda akkor is abszolút nyerő a tribute-csatában. Vivian és Vinny ott volt a Holy Diver, a Rainbow In The Dark, a The Last In Line és a többi alapnóta megszületésénél, kisujjukban van ez az egész, ami egyértelműen lejött ezen a koncerten is. Ráadásul hatalmas élményt jelentett ilyen közelről, két-három méterről látni őket. Vinny Appice minden ízében sajátos és egyéni dobolását talán soha többé nem lesz alkalmam olyan jól megfigyelni, mint most, amikor is egy kifejezetten minimalista, átlátszó dobcucc mögött, pár méterre tőlem muzsikált. A DIO-veteránokat Ozzy ex-bőgőse, a szegény Jimmy Baint fazonra is tökéletesen hozó Phil Soussan, illetve a progkörökben kultikus figuraként tisztelt Erik Norlander billentyűs egészítette ki, akinek alkalmazása őszintén szólva felesleges luxus ehhez a zenéhez, de ettől függetlenül láthatóan kifejezetten élvezte a bulit. A banda titkos fegyvere pedig a többek között a Hurricane-t és a Lynch Mobot is megjárt Andrew Freeman, aki nem akkora név, mint Ripper vagy Logan, de frontemberként és énekesként is jelesre vizsgázott.

A Last In Line programja természetesen az első DIO-nagylemezek klasszikusaira épült, amelyek mellett három saját is befért a Heavy Crownról, és bár ezeket nyilvánvalóan nem fogadta akkora ováció, mint mondjuk egy Stand Up And Shoutot, de különösebb fagyást sem eredményeztek a végig kifejezetten lelkes osztrák közönségnél. A szíves fogadtatást végül meg is hálálta a zenekar, így némileg felhizlalva a programot, extraként a We Rockot is eljátszották, amely csak a turné néhány kiemelt állomásán került elő korábban.

Bár volt időszak, amikor a Saxon szinte hazajárt hozzánk, 2011 óta nem játszottak Magyarországon, így épp ideje volt, hogy végre újra lássam őket, lévén legrégebbi és legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. Ráadásul Biff Byfordék sok kortársukkal ellentétben nem csak a régi nagy slágereket nyomják, koncertjeiken rendre szemezgetnek karrierjük valamennyi korszakából, illetve az utolsó albumokról is. Az ezúttal kifejezetten grandiózusra, húsztételesre hizlalt dalcsokor is felölelte a csapat teljes karrierjét, a Saxon erejét pedig talán az mutatja a legjobban, hogy a közönség a frissebb darabokért is ugyanúgy megőrült, mint a Strong Arm Of The Law-ért vagy a Denim And Leatherért. Elnézve ezeket a többségükben 65 felé közelítő arcokat (Doug Scarratt, illetve Nibbs Carter a kölykök a bandában a maguk 57 és 50 évével), szinte felfoghatatlan volt, honnan van megfelelő állóképességük, hogy lenyomjanak egy csaknem kétórás show-t a légkondicionálás teljes hiánya miatt hamar 30-35 fokosra hevült teremben. Biff ráadásul mindezt emblematikus, térdig érő, nyakig begombolt fekete felöltőjében, sokszor ugrálva teljesítette.

Tehát mind a setlist, mind pedig az előadás kielégítette az igényeket, azonban beárnyékolta az estét, hogy egyrészt a koncert vége felé már valóban elviselhetetlen hőség volt a teremben, másrészt – ruhatár nem lévén – sokan a kabátjukat szorongatva voltak kénytelenek végigállni a koncerteket. A magam részéről azonban sikerült átlendülnöm ezeken a kellemetlenségeken, a tömény Saxon-esszencia pedig maximálisan kárpótolt: a koncert csúcspontja a The Eagle Has Landed és a Queen Of Hearts egymás után eljátszott, roppant súlyos kettőse volt, de kellemes meglepetést okoztak az olyan, egyáltalán nem nyilvánvaló darabok is, mint a Call To Arms Chasing The Bulletje, a Devil's Footprint, a Stand Up And Be Counted vagy a Killing Ground. A dupla, kétszer két számot tartalmazó ráadással végül majd két órát kitevő koncertet záró Princess Of The Night után ugyan a közönség már hiába követelte a Crusadert, de nem hiszem, hogy bárkinek is hiányérzete lett volna a látottak miatt: a közönségből feldobált farmermellényt viselő Nibbst, a Fuck Cancer! felirító pólóban feszítő Nigel Glockert és a többieket sokáig és hangosan éltette a közönség.

A Saxon tehát egyértelműen a tagok korát meghazudtoló formában van: legutolsó lemezük, a Battering Ram a diszkográfia legerősebbjei közé tartozik, élőben pedig kifogástalan teljesítményt nyújtanak. A fiatal generáció még mindig felkötheti a gatyát, ha versenybe akar szállni velük.

Fotó: Bernhard Schösser, freizeit-tirol.at (Facebook: Freizeit-Tirol.at)