Shock!

Nehéz értelmeset mondani ennyi év után egy új Saxon albumról, hiszen a Call To Arms már a veterán barnsley-i heavy metal banda tizenkilencedik sorlemeze. Biff Byfordék az elkötelezettség mintaképei: habár a NWOBHM mozgalom aranyévei után az ő fénykoruk is tovatűnt, egyetlen pillanatra sem adták fel. A '80-as évek második felétől a következő évtized közepéig távolról sem voltak csúcsformában, aztán az abszolút mélypontot jelentő 1995-ös Dogs Of War után, amikor már senki sem várt tőlük semmit, a '97-es Unleash The Beasttel olyan feltámadást produkáltak, ami abszolút nyerő pozícióba katapultálta őket az éledező tradicionális metal színtéren. Szó sincs persze róla, hogy a Saxon ma akár csak megközelítőleg is akkora tömegeket vonzana, mint egykori vetélytársa, az Iron Maiden, de stabilan működnek, a nagy európai fesztiválok megkerülhetetlen szereplőjének számítanak, lemezeiken pedig gond nélkül tartják a magas szintet.

A Call To Arms – hálistennek – újabb vérbeli Saxon album, tökéletesen illeszkedik abba a sorba, amit az öregfiúk az Unleash The Beasttel megkezdtek. Nincs rajta semmi meglepő, semmi olyasmi, ami bárkinél is kiverné a biztosítékot, Biffék ugyanazt adják, amit megszokhattunk tőlük. Akármikor aláírom, hogy ez a patinás megközelítésű, zeneileg és szövegileg is egyaránt földközeli old school heavy metal távolról sem 2011 legaktuálisabb zenéje, hiszen ugyanazokból a bevált panelekből építkeznek, mint bő negyedszázaddal ezelőtt, a dalaik azonban ma is meggyőzőek. És éppen ezért a lendületes Hammer Of The Gods nyitásról, az ökölrázós tempójú, ars poetica-szerű Back In '79-ról, netán a heroikus dallamokkal operáló címadó számról egyetlen pillanatra sem az jut eszembe, hogy nosztalgiázó, hulló hajú, fogatlan vénemberek akarják velük szánalmasan visszaidézni a fiatalságukat, hanem hogy tök jó őket hallgatni.

Nem állítanám, hogy a Call To Arms a zenekar utolsó másfél évtizedének legütősebb lemeze, az említett Unleash The Beast, a Metalhead vagy a Lionheart például biztosan erősebbek voltak nála, de ezt nem az új nóták ellenében mondom, hanem inkább a fenti albumok javára szól a dolog. Szentségtörés vagy sem, számomra ezek közel egyenrangúak a '80-as évek olyan alapvetéseivel, mint a Wheels Of Steel, a Strong Arm Of The Law vagy a Denim And Leather. Erről az új anyagról is akadnak kedvenceim – a már említett Back In '79 és a címadó mellett például a nagyon fogós, hangulatos Mists Of Avalon vagy a harmóniagitáros Ballad Of The Working Man –, de nem hallgathatom el, hogy becsúszott pár közepesebb megmozdulás is. Ilyen mondjuk az AC/DC-sen boogie-s Chasing The Bullet vagy a zakatolós No Rest For The Wicked, amik távolról sem rosszak, de egyértelműen elmaradnak az anyag többi dala mögött. A címadó pedig lehet akármilyen tetszetős, a műsor végére csapott nagyzenekari verzió helyett szívesebben hallgattam volna valami karakteres másik témát, urambocsá' akár még egy balladát is. Biztosan vannak, akik szerint még ma is jól mutat leírva, hogy „orchestral version", de nekem rendkívül kevés türelmem van az ilyesmihez, pláne, ha a nagyzenekar(ként előadott szintetizátorpark) ennyire nem tesz hozzá semmit az alapokhoz... Különösebben a jól ismert első világháborús toborzóplakátos dizájntól sem dobtam el az agyam, ennél azért jobban is megerőltethették volna magukat. De ez 2011-ben már igazából teljesen mellékes szempont, hiszen az mp3-akat úgysem lehet borítóba csomagolni. Nyilván csak igyekeztek minél költséghatékonyabb módon megoldani a dolgot...

A mai irgalmatlanul rohanó tempóban egyáltalán nem baj, hogy még mindig léteznek dolgok, amik állandóak, és ahogy egy új Motörhead anyagot is mindig örömmel indít el az ember, ugyanúgy a Saxon is a világ legmegbízhatóbb bandái közé tartozik. Tudom, sokan épp az ilyesmiben látják a kiszámítottságot, de most komolyan: Biff és a másik vezéregyéniség, Paul Quinn gitáros idén már 60 évesek, hová változnának? A Call To Arms nem tartozik a Saxon életmű csúcsalkotásai közé, de minden benne van, amitől szeretjük ezt a bandát.